Sandro Botticelli Vénusz születése című festménye és Balassi Bálint ötve­nedik verse (Júliát hasonlítja a Szerelemhez...) egyaránt a reneszánsz korában született. És bár a korszak azonos, lássuk, mennyiben tér el a két alkotás!

Az említett vers teljes egészében arról szól, hogy mit is él át a költő szerelme miatt. A mű első három versszakában mutatja be, hogy igazán mit is jelent számára Júlia. A versekben használt név, mellyel Ungnád Kristófnét illeti, a francia szerzőktől (Angerianus, Marullus és Secundus verseit tartalmazó Poaetae tres elegantissimi) kölcsönzött megszólítás. Minden sor az ő nevével kezdődik, illetve utalással. Metaforák sorával mutatja be kedvesét: „két szemem”, „víg kedvem”, „nagy keservem”, „szemem világa, árnyéktartó ága, jó szerencsés csillaga”. Ezzel szemben Botticelli képéről nem olvasható le olyan érzelem az ábrázolt nő iránt, mint amilyen Balassinál megjenenik. Csupán egy mitológiai eseményt festett le, amit már Homérosz és Ovidius is megírt. A festő tehát visszanyúlik az antikvitáshoz, míg a költő úgy tiszteli szerelmét, mint a középkorban a lovagok a hőn szeretett hölgyet. Mindkét alkotás nőalakja elérhetetlen. Botticellié azért, mert istennő, nem földi lény; Júlia pedig a lovagi költészet eszményi ideálja, elérhetetlen, tiltott gyümölcs, csak tisztelni, imádni lehet, sőt, kell.

Balassi részletesen leírja a nő külsejét, kinézetét, szokásait, a Szerelemhez hasonlítva. Rózsás arc, bőrszín ruha, gyönyörű, fényes haj. Ha valaki meglátja Júliát, Vénusznak hiszi szépsége miatt. Az utolsó versszakban azt láttatja, ahogy a nő a Dunában táncol. De mozgását a sodrás nem nehezíti, légiesen jár, mintha sík jégen csúszna. Mindeközben minden szem rá szegeződik, mindenki az ő mozdulatait lesi, a középpontban áll, mint Botticelli képén Vénusz. A kép nőalakja azonban meztelenül áll, hosszú, fényes haját fújja a lágy szellő. A ruhátlan nő ábrázolása szintén antik hatás. A képen az istennő testsúlya nincs egyenletesen elosztva, szinte a teljes súly a jobb oldalára esik. Ám Vénusz lábai nem is keltik azt a látszatot, mintha megtartanák testét, alakja nem áll, hanem lebeg a kagyló felett. De az egész kép légiességet, finom mozgást sugall; a levegőben szálló virágok, a lágy szellő, a fodrozódó tenger látványa ugyanolyan hatást kelt, mint Júlia tánca.

A hetediktől a kilencedik versszakig tartó rész Balassi művében azt mutatja be, hogy Júlia miatt a költő csak szenved, ez a szerelem csak kárhozatot jelent számára. A szavak is tükrözik ezt a keménységet, kegyetlenséget, és pár alliterációval teszi ezt igazán kifejezővé („kínját keservesen”, „rágton rágják”, „mint kánya, ő kegyetlen kínja”) . Ezzel szemben Botticelli képén a színek világosak, boldogságot, kiegyensúlyozottságot tükröznek, hisz eljött a szépség a földre, megszületett a szerelem istennője, se helye, se ideje a boldogtalanságnak, kétségbeesésnek.

Bár a reneszánszhoz hozzátartozik a természet csodálata, Balassi teljesen kihagyja verséből a tájleírást, vagy bármely más természeti elemet. Csupán a Duna jelenik meg, és az is csak Júlia könnyedségének hangsúlyozása miatt. Botticelli festményén ugyan megtalálható néhány fa, virágok, de inkább csak a légiesség hangsúlyozására. A háttérben megjelenő tenger, a szép íveben kanyargó part olyan hatást kelt, mintha csak egy jól kidolgozott háttér elé állította volna be Vénuszt, a nőt hangsúlyozva, nem a tájat.

Bár a két művész egyaránt a reneszánsz korában élt és alkotott, s műveik a kor világképét tükrözik, mégis merőben eltérnek egymástól. Ennek oka, hogy két különböző világ alkotói. Botticelli a gazdag Itália, a korai reneszánsz festője, Balassi pedig a magyar reformáció költője.

Bibliográfia:

Herendi Miklós: Művészettörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest

A reneszánsz irodalmából (összeállította: Trencsényi Borbála), Holnap Kiadó, 1992