Az álom, mint motívum gyakran előtérbe kerül az irodalomban. Megjelenik például Shakespeare-nél a Szentiván éji álom című művében, vagy Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjében is. Ám ezeknél az álom pozitív jelentésű, egy másik, szebb világot tár fel. Petőfi költészetében viszont a legtöbb esetben rémálmok szerepelnek, mint például az Álmos vagyok és mégsem alhatom... című versben, vagy A szerelem országában is.

A vers szerkezete hasonlít az Álmos vagyok és mégsem alhatom... című versre, ugyanis ez sincs versszakokra tagolva, és szintén leíró jellegű. Ugyanakkor itt már nem jelennek meg a rímek, nem tűnik megszerkesztettnek.

A cím pozitív érzést kelt bennünk, szerelmes verset várunk. Az elején ezt alá is támasztja („Ah, milyen szép álom vala!”, „Kezem még most is reszket... a gyönyörtől!”), viszont utána máris kezd leromlani az idill. Megjelenik a puszta, közömbös valóság, hétköznapi emberek („szenvedélytelen, nyugodt pofák”), aztán ismét az elképzeld, idilli éden. Mintha a költő maga is az álom és ébredés határán járna, hol a kopár valóságot, hol az édes álmokat látja.

A szerelem országa tulajdonképpen a bibliai édenkertre utal: a magas kerítés, amely körbeveszi a termékeny, gyönyörű kertet, elválasztva azt a kietlen pusztától. Tényleg olyan a kép, mintha festők álmodták volna meg. Hosszú tájleírást találunk, a költő felvázolja nekünk a vidéket: a folyót, a virágos rétet.

A vers tele van ellentétekkel. A kerítés által elválasztott Éden és a puszta, a csodás táj és a benne lévő mérget kereső emberek. Az ábrázolt vidék pedig eleve ellentétben áll a Petőfi által kedvelt vidékkel – gondoljunk csak Az Alföld kezdőmondatára („Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája!”), és az itt leírt „regényes kősziklák”-ra. Ezen kívül gyakorlatilag az összes, a vers elején megemlített természeti elemhez valamiféle halálforma kapcsolódik: rózsafához az akasztás, a folyóhoz a vízbefúlás, a sziklákhoz a halálba ugrás. A legnagyobb ellentét mégis a cím és a vers tartalma közt feszül, hiszen a szerelem országában az öngyilkosság a halál az, amit legkevésbé várnánk („Dúlt arcok és öngyilkolás!.../Csupán csak a táj és az ég mosolygott.”).

A vers hangulata zaklatott, viharos. A versbéli én állandó rohanása, sietsége, és ennek nyomatékosítása ismétlésekkel („Siettem el, siettem el”, „Túl a folyón, túl a folyón!”), a szabad ritmus feszültté, kétségbeesetté teszi magát az olvasót is. A vers képanyaga szürrealisztikus, a halál ábrázolása részletező, undorító („S alant a völgynek éles kövein/ Kifeccsent szívökből a vér/ S fejökből a velő.”), amit szintén megfigyelhetünk Petőfi Álmos vagyok és mégsem alhatom... című művében.

A folyó metafora a görög mitológiára utal: átszeli a vidéket, és a versbéli én oda menekül, hiszen azt hiszi, hogy a másik oldalon találja az élők világát. Itt ő játssza a révész szerepét, csónakba ül és átevez a vízen, lehunyt szemmel, nem törődve a habokban úszó holtakkal, és a partról ugráló élőkkel.

Bár a verset hangulata alapján a Felhők korszakba sorolnánk, hiszen pesszimista, kétségbeesett, a boldogságot nem találó versbéli én jelenik meg benne, ez másfél évvel később születik, és ami még érdekesebb, hogy Petőfi Koltón írja, 1847. októberében, a mézes hetei alatt. Úgy tűnik, még a megtalált szerelem sem szegte kedvét az ilyen versek megírásától.