"Józan ész, mikor kimész, én becsukom az ajtót"

Kispál és a Borz

Meredten állsz az ajtó előtt. Kifújod magad, megigazítod a nyakkendődet, nagy levegőt veszel, és lassan vontatott mozdulattal megnyomod a csengőt. Az előszoba visszhangzik a mély melódiától. Ahogy ott vársz csendben, talpadon ingázva, nézelődve, próbál előtörni a lelkiismereted. Először megpróbálod figyelmen kívül hagyni, nem foglalkozni a kicsi, idegesítő hanggal a fejedben, de aztán csak meghallod. A hangnak igaza van, már megint bűnbe estél, újra és újra. Nem tanulsz a hibádból. Attól a Másik Nőtől jössz, akitől minden szerdán, mikor a Feleséged, Gyermekeid Anyja úgy tudja, a főnököddel vacsorázol. Ő még meg is dicsért, amiért ilyen fontos vagy a cégnél, büszke rád. Te pedig úgy gondolod, hogy a zuhannyal, amit a Másik Nőnél vettél, lemostad magadról az összes mocskot – nem csak a keserű, tiltott szeretkezés utáni izzadtságot, hanem a megcsalásnak, az eskü megszegésének a ragadós, fekete mocskát.

Azt hiszed, nem veszi észre, igaz? Hülyének nézed őt, naivnak. De te is sejted, hogy a pakliba az is bele lett keverve, hogy esetleg te ess pofára. Nem húzhatsz mindig jó lapot, és a Sors sem kever ügyesen. Ilyenkor, mikor eszedbe jut a Felséged, és hogy mit csinálsz valójában – ilyenkor, mikor hallgatsz arra a kicsi, vékony hangra –, rögtön elbizonytalanodsz. Az ajtó még mindig zárva van, és semmi neszt nem hallasz odabentről. Néha álmodtál már erről, talán a tudatalattid vetítette ezt az élethű képet. Álmaidban a Feleséged nem enged be téged. Ül a nappaliban, hallgatja az újra felhangzó csengőszót, de nem mozdul. Álmaidban mindenről tud.

Talán a csengő romlott el, gondolod, de persze te is tudod, hogy nem így van. Hisz magad hallottad a hangját az imént. Akkor talán nincs itthon, elment bevásárolni, vagy a gyerekkel történt valami. Felhívna, vágod rá rögtön magadban. De akkor mégis mi történt? Talán az álmod valóra válik? Nyugtalanul nyelsz egyet, és újra megnyomod a kis gombot. Megint a füledbe kúszik a zene, de most sokkal fenyegetőbbnek, kárörvendőnek hallod. A legjobb az lesz, ha azt teszed, amit ilyenkor az álmaidban szoktál – ami után mindig megkönnyebbülten felébredsz: megígéred, hogy soha többé nem találkozol a Másik Nővel, és egyáltalán semmilyen más nővel. Hűséges leszel a Feleségedhez, mintaapaként szolgálsz a gyerekeidnek.

Várod a tüdődből kiszakadó sóhajt, sietteted, hogy felébredj. Mi van, ha mégsem működik? Mit kezdesz majd, ha soha nem nyílik ki az ajtó? Ahogy vánszorognak a másodpercek, úgy érzed, egyre jobban szereted a Feleséged, a saját biztonságos, családi életed. Most már képes lennél mindent megígérni, csak hogy elforduljon végre a kulcs, és bejuthass a családi fészekbe. A lelkiismereted szinte fojtogat – hol dühösen szid, miközben szorít a nyakad köré tekeredő hurkon, hol pedig kacagva köt rá tengerészcsomót.

Mikor már azt hinnéd, nem bírod tovább, zajt hallasz az előszobából, és kattan a zár. A Feleséged mosolyogva enged be, vigyázva szorítja a vizes testét fedni próbáló törölközőt, és elnézést kér, amiért valószínűleg nem hallotta az első csöngetést a kádból, és amiért ennyi időbe telt, hogy ideérjen.

A tüdőd végre kiengedi azt a beszorult sóhajt, te pedig lepöckölöd válladról a kicsi, nyeszlett lelkiismereted. Most te neveted ki őt, és megfogadod magadban, hogy mikor legközelebb a Másik Nőtől jössz – azaz pont egy hét múlva –, csak akkor kezdesz el aggódni, amikor már legalább fél órája vársz. Persze az eszedbe sem jut, mit ígértél nem is olyan régen. Számon kéred a Feleséged, amiért ma sem takarított ki, aztán minden visszadöccen a megszokott kerékvágásba.