Egy hatalmas parkban vagyok, a fák ijesztően magasak, leveleik gyerekfej méretűek. Mintha egy óriás országba jutottam volna. Csak ülök a padon, lábaim felhúzva, kezemben a sörös dobozomat szorítom. Még alig ittam belőle pár kortyot, szinte csak dísznek tartom. Figyelmemet valami más köti le: a mellettem ülő fiú. Elbűvölten nézem, ahogy beszél, teljesen beleéli magát a gondolataiba. Csak néha pillant felém, most is csak a földön lévő két cigarettacsikket fixírozza zöld szemeivel. Én úgy meredek rá, mintha nem evilági lenne. Ezüstszőke haját egyre csak arcába fújja a szél, pengevékony ajkai néha mosolyra húzódnak gondolatai közben. Nem tudok elszakadni tökéletes lényétől.

Leemelem róla a tekintetem, újabb kortyot iszom az italból, míg ő újabb cigarettára gyújt. Olykor bólogatok, ezzel jelezve, hogy egyetértek vele. Most kérdőn néz rám; befejezte beszédét, rám vár. Most én jövök, az én véleményem következik. Lassan kezdem, közben elmélyülten tanulmányozom a sörös doboz tetejét. Érzem, hogy tekintete arcomon nyugszik, csak rám figyel.

- Az élet szép! Az élet szép lehet, ha elhiszed, ha azzá teszed. A pipacs kék lesz, a nap zöld, az ég vörös. Minden csak azon múlik, hogy hogyan látod, hogyan képzeled el.

- Álomvilágban élsz – jelenti ki könnyedén, miközben fejét csóválja.

- Igen. De én álmodom magamnak. Álmodjon mindenki! A képzeleteddel elrejtheted a torz valóságot.

- De attól még az ugyanolyan kegyetlen marad. Elhiszed, hogy szeret, miközben nem. Otthagy, mert naiv voltál. Fájni fog, de már megtörtént. Nem egy álom, melyből felébredsz, és folytatod tovább megszokott életed, majd csalódások tömkelege után ismét kitalálhatsz magadnak egy világot, elfelejtesz mindent, és ez így megy, ismétlődik az idők végezetéig. Ébredj fel! Nem álmodhatsz örökké! - suttogja határozottan az utolsó szavakat, melyek mint ezer tőr szúrnak szíven.

Csöpögni kezd az eső, mintha csak ezekre a szavakra várt volna. Egyre több és több vízcsepp próbál utat találni a hatalmas leveleken, lehullva végül a smaragdzöld fűbe. Felemelem a fejem, és belenézek az igéző szempárba, majd szóra nyitom a számat, de egy hang sem jön ki a torkomon. Ő türelmesen vár, hátha megszólalok, aztán végül feladja, és újra az ő hangja hallatszik.

- Megbántottalak, igaz? – sóhajtja gondterhelten. Én nem válaszolok, csupán lehajtom fejem. Látom, tanácstalan.

- Csipkerózsika, egyszer fel kell ébredned - kezdte újból, egy csepp szánalommal az arcán.

- Ja! - horkantok fel kissé dühösen. - És te meg a szőke herceg vagy fehér lovon, aki megmentett, igaz?

Próbálom eltitkolni az álmom, miszerint egyszer ő tényleg az enyém lesz, csak az enyém, az én szőke hercegem, s majd együtt lovagolunk át a Kerekerdőn, hogy a varázs-vízesésnél gyűrűt húzhasson az ujjamra és én az övére, hogy megpecsételjük közös sorsunkat és örök szerelmünket. De nem állnak majd közénk gonosz boszorkányok, törpék és manók; csak mi leszünk ketten, a tökéletes pár. Rajtunk nem fog majd a varázs, és álmunkból felébredve is együtt leszünk, együtt a kegyetlen valóságban. Nem kell félnünk majd semmitől, mert itt leszünk egymásnak: megvéd, oltalmaz, szeret; s én viszont. Olyan csodálatos ebben az álomvilágban élni.

- Én vagyok a gonosz mostoha és a szőke herceg együtt - húzza mosolyra a száját. Úgy látszik, nem tudja eldönteni, mit gondolok róla. És talán én sem.

- Melyik vagy inkább? - kérdezem kíváncsian, és tényleg érdekel, mit válaszol. Az eső egyre jobban kezd esni, én meg egyre jobban kezdek fázni. Összehúzom magamon a pulcsimat, de próbálom nem kimutatni vacogásom. Feszülten várom, hogy végre megszólaljon.

- Melyiknek tartasz? - kérdez vissza számító félmosollyal. Én ismét csak felháborodok; hogy merészel visszakérdezni?

- Én kérdeztem előbb - játszom el az ovis párbeszédet.

- Hát jó - sóhajt egy nagyot. Túl hamar feladta gyermeteg játékom. - Hogy én minek tartom magam? Gonosz hercegnek.

- Az én gonosz hercegemnek? - kérdezek most én vissza, miközben pír önti el az arcom. Megint mosolyogni kezd. Talán ezek után vele együtt álmodhatok tovább; vagy az egész világom összedől. A szívem egyre lassabban dobog, és ha rövid időn belül nem mond semmit, leáll.

- Igen, azt hiszem - nyögi végül, én meg kifújom az eddig bent tartott levegőt. Hát nyertem. Enyém lett.

A fehér ló vágtat velünk, mint a szél, a boldogság útján szaladunk. Aztán a paripa kitárja hatalmas szárnyait, majd az égbe emel minket, egyre magasabbra és magasabbra, míg végül a felhők eltakarják előlünk a földet. Így haladunk az örök szerelem felé.

- Az én feladatom, hogy felébresszelek... - Egyre közelebb és közelebb hajol hozzám, míg tekintete az enyémbe fúródik. - És az ébresztéshez csók kell... - fejezi be, majd lecsukja szemeit, és nyelvével megízleli ajkaimat. Én átadom magam neki, most ő rendelkezik fölöttem, tőle függök. Lassan válunk el, végigsimít az arcomon. Kezei hidegek, arcom forró. Letörli a rám hullott esőcseppeket, majd rám mosolyog.

- Csipkerózsika... - szólít mesebeli nevemen, és én csak megbűvölten nézek vissza rá. - Ébredj fel! - jelenti ki szánalommal telve, szilárdan. Arcom értetlenséget tükröz, nem tudom mire vélni. Ő feláll, vállára veszi táskáját, majd elindul. Megrökönyödve nézek utána, álomvilágom úgy hullik darabokra, mint az asztalról lelökött kristálypohár, s többé nem lesz újra egy, senki nem rakhatja többé össze.

Ő vissza sem néz, lassan eltűnik a fák rengetegében. Szememből könnycsepp gördül, némán zokogok. Megnyalom a számat, érzem azt a sós ízt, a bánat ízét. Sörös dobozomat a földre hajítom, majd felpattanok a padról. Nyakam köré tekerem a sálam, megdörzsölöm szemeimet, és a dobozt rúgdosva hazaindulok. Szívem kettéhasadt, álmaim elszálltak - felébredtem.