Nem akart mást, csak aludni. Mikor lehunyta a szemét, és elméje szenderegni kezdett, egy új világ tárult fel előtte. Emlékei ismét testet öltöttek, és láthatta táncolni a Halhatatlanokat. Csillagok pislákoltak körülöttük, és ők úsztak az égi homályban. Csak önmagával kellett törődnie, semmi nem számított. Életek múltak el mellette, társadalmak keletkeztek és omlottak össze, hatalmak dőltek romba. Aztán agya megadta magát az álmoknak, belemerült a múltba, a képzelet csillogó masszájába. Megszűnt körülötte a világ, nem nőttek a fák, nem nyíltak a virágok, nem repkedtek a madarak, az emberek elfelejtettek levegőt venni. Tökéletes csönd és mozdulatlanság uralkodott, amíg aludt. A föld megállt a forgásban, az esőcseppek beledermedtek a levegőbe – mindenki megadta magát a hozzáfagyott pillanatnak.

Amikor felébredt, minden ugyanolyan volt. Tehetetlenül nézett körbe, változás után kutatott, de soha semmit nem talált. Minden ugyanúgy volt, ahogy hagyta. Fáradtan felsóhajtott. Így ment ez már évezredek óta, és ő mindig azt remélte, hogy mikor legközelebb felébred, már más évszámot írnak, vagy lemegy a nap, vagy megmozdul az óra mutatója. Azt kívánta, bárcsak magára hagyhatná már az embereket, bárcsak döntenének egyedül, bárcsak dobbanna a szívük nélküle. Ha minden úgy lehetne, ahogy azt az emberek képzelik: „a gép forog, az alkotó pihen”.

De az alkotó sosem pihenhetett. Ott volt minden születésnél és halálnál, ott volt minden egyes pillanatban. Éberen őrizte mások álmait, míg őt felemésztette az öröklét.