Végre egyedül volt otthon. Az ilyen kivételes alkalmakat mindig egy forró fürdővel ünnepelte. A kád peremén ott gőzölgött a frissen készített kávéja, mellette az olvasójegye, amit könyvjelzőnek használt. A köldökéig sem ért a víz; egyik lábát felhúzta, és a térdén támasztotta meg a kicsi, puha kötésű könyvet. Apró félmosollyal az arcán olvasott, néha összehúzta vagy éppen felvonta szemöldökét – amit a jelenet éppen megkívánt. Lábával néha felkavarta a vizet, langyos áramlatokat küldve fagyoskodó tagjainak. Aztán a fejezet végén felsóhajtott, megjelölte, hogy hol tart, és becsukta a könyvet.

Kata – mert hogy így hívták – könyvtáros volt, és szerette maga is elolvasni az újonnan megjelent műveket, hogy reálisan tudja értékelni, miből mennyit érdemes rendelni. Ennek a könyvnek már a borítója elbűvölte: két férfi állt egymás mellett a sötétben, alakjukat éjjeli lámpa világította meg, a mögöttük lévő falon megjelenő árnyékuk pedig egymást ölelte. Hosszúkás, ezüst betűk hirdették a címet: The Skunk Skins – a világsiker. Katát nem győzte meg egyből a cím, túlságosan is magabiztosnak tartotta, valamiért mégis felkeltette az érdeklődését. Az író nyilván álnevet viselt – erre már a legelején rájött, mikor meglátta a fejezetcímeket –, de elhatározta, hogy előbb elolvassa a regényt, és csak akkor néz utána a valódi szerzőnek, ha tényleg megéri.

Újabb sóhaj hagyta el ajkát, de ez már inkább az a fáradtabb fajta volt. Letette a könyvet és nagyot kortyolt a kávéból. A feszült csendnél csak azt utálta jobban, ha olyan zajokat hall, amelyeknek eredetét képtelen elsőre megfejteni. A tárgyak halk párbeszédbe kezdtek – nem tudta, hol olvasta ezt, de remek megfogalmazásnak tartotta. Úgy döntött, elűzi a csöndet, ami gúnyosan játszadozott vele, és megengedte a forróvizet.

Mintha beszélgetést hallott volna. Egy lány felnevetett, majd csókok csattantak. Aztán felismerte a saját hangját, amint cigit kér. Tanácstalan arccal nézett szét a fürdőszobában, nem tudta mire vélni ezt az egészet. Aztán a férfi is megszólalt, és Kata azonnal rácsapott a csapra. Ahogy a víz, úgy a hangok is elálltak, és ismét csend lett. Még a légzést is abbahagyta egy kicsit, hogy biztos legyen benne, hogy nem hall semmit. Szíve kicsit gyorsabban kezdett dobogni az átlagosnál. A jelenet, aminek az imént fültanúja volt, halványan derengeni kezdett neki. Az első szeretkezése előtti csevej volt: éppen akkor töltötte a tizenhatot, és több szempontból is új volt az az este. Akkor volt élete első koncertjén, akkor érezte először szerelmesnek magát, és akkor bújt először ágyba férfival.

Kata felnevetett. Talán a túl sok kávé és energiaital, gondolta. Oda kellene figyelnem, mielőtt még megőrülök. Törökülésbe helyezkedett, és ismét megnyitotta a vizet. A vízsugár most már tényleg forró volt, alábukott a kádban, és simogatta a lány combját. Kata behunyt szemmel élvezte a meleget, mikor sírást hallott. Mintha nagyon messziről jött volna, talán a szomszédból. Aztán a sírásból zokogás lett, és ismét meghallotta a Hangot – a saját hangját, amint vigasztalja az illetőt.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj – csitította kedvesen, de fülét megütötte az a hamis kis akkord, ami csak egy igazán kétségbeesett ember figyelmét kerülheti el. - Majd mi segítünk, nem maradsz egyedül.

Elzárta a csapot. Már meg sem lepődött, amikor minden nesz elhalt körülötte. Ez az emlék már gyorsan a felszínre bukott. Végzős volt, amikor az egyik barátnője felhívta, hogy azonnal menjen át. Az egyik egy éjszakás kalandnak eredménye lett, és Dóra teljesen összeomlott. Már késő volt, mikor észrevette: az abortusz lehetetlen lett volna. Próbálta elérni a gyerek apját, de az nem vette fel a telefont. Végül a legjobb barátnője mellett döntött – akinek az volt a legnagyobb félelme, hogy ez egyszer vele is megtörténik. Miközben Dórát vigasztalta, csak magára gondolt. A saját könnyelműségére, a saját hibáira. Megfogadta, hogy soha többet nem fekszik le férfival a megismerkedésük napján.

Nehezen vette a levegőt. Nem tudta, miféle ördögi dolog ez, de már nem hitte, hogy csak a képzelete játszadozik vele. Ki akart szállni a kádból, véget akart vetni ennek az egésznek – de közben rettentően kíváncsi volt. Hitt benne, hogy mindennek oka van, hogy van, aki törődik vele és a sorsát irányítja, és tudta, hogy ez valamiféle jel. Vagy csak egyszerűen megbolondult.
Végigfutott rajta a hideg. Nagy levegőt vett, és ismét megengedte a vizet. Egy darabig csak az ütemtelen zubogást hallotta, majd végre megérkezett a várva várt illúzió. Lüktető zene, összefolyó beszélgetések. Mintha csak a víz alól hallgatná, valami eltompította a világot. Aztán élesen kivehető nevetés következett, és egy ellenállhatatlan, mély basszus. A férfi bókokkal próbálta elvarázsolni és az ágyába csalogatni, de ő nemet mondott, visszautasította.

Kata mosolyogva zárta el a vizet. Erre a pillanatra jól emlékezett. A férfi nem volt más, mint Dávid, akivel már három éve együtt van. Sosem gondolta volna, hogy ellent tud állni egy ilyen pasinak, és mikor Dávid a visszautasítás hallatán vállat vont, és otthagyta, kis híján lefejelte a bárpultot. Azt hitte, sosem látja többé, és élete első elszalasztott lehetőségét köszöntheti benne. Ám alig egy hónap múlva ismét összefutottak, és ezúttal beszélgettek is. Csaknem két hét telt el, míg Kata hajlandó volt ágyba bújni vele – de azóta általában együtt alszanak el.

Saját élete kész tündérmese volt, és örült neki, hogy ezt a természetfölötti valami, az emlékeztető vízfolyás is így látja. A víz körülötte már felmelegedett. Megitta a maradék kávéját, és elnyújtózkodott a kádban. Talán soha nem érezte még ilyen jól magát, mint most. Elgondolkozott eddigi életén, és rá kellett jönnie, hogy az égvilágon semmit nem bánt meg, és ha újrakezdhetné, minden helyzetben ugyanígy döntene.

Pár percig csendben relaxált, figyelte a kattanásokat, pattanásokat, csepegéseket, amik lassan az őrületbe kergették. Ismét idejét látta egy kis meleg víznek, bár már egyáltalán nem fázott. Felrántotta a csapot, utat engedve az alábukó víztömegnek, merengve nézte az opálos oszlopot. Ajtónyitás hallatszott, és Kata zavartan pillantott az előszoba felé a résnyire nyitott fürdőajtón át, de senkit nem látott. Aztán zihálás és nyögés kúszott a fülébe, és rájött, hogy ez megint a démoni káprázat. Valakik szeretkeztek, a férfi talán Dávid lehetett. A víz csobogása rossz érzést keltett benne, csalódottság és düh áradt szét a kádban a forrósággal együtt. A képzeletbeli nő felnevetett, majd valamit mondott, de szavait alig lehetett érteni lihegése miatt.

Kata elzárta a csapot.

Felismerte a női hangot: Dóra volt az. Ez a jelenet egyáltalán nem rémlett neki, sosem történt vele ilyen, akárhogy is törte a fejét. Dávid még sosem csalta meg, vagy legalábbis ő nem tudott róla, Dóra pedig a kislánya megszületése óta egyedül volt. Fagyosnak érezte a vizet, rázta a hideg. Gyomra összeszorult, ajkát úgy szorította, hogy teljesen elfehéredett. Oldalra pillantott a nagy tükör felé, hogy megnézze magát, hogy meggyőződjön róla, hogy létezik, itt van minden fizikai valójában. De a tükröt fehér pára fedte, semmit nem látott.

Fázott. Ismét forró vizet engedett, a zubogás hangosabb volt, mint az eddigiek. Betöltötte az egész testét, ott dübörgött a fejében, ott lüktetett az ereiben, amik most kék hálóként szőtték be világos bőrét. Zokogást hallott, keserves, kétségbeesett zokogást. Könnyesnek érezte a szemét, de tudta: nem ő sír, a hang a csapból jön.

Hátborzongató sikítás süvített végig a szobán, aztán csattanás hallatszott.

- Édesem, megjöttem! - Dávid lépett be az ajtón, majd amint a fürdő felé pillantott, ledobta válláról a táskát, elhajította a kulcsot, és Katához sietett. Elzárta a vizet, és kiemelte a kádból az éppen elsüllyedni készülő, eszméletlen lányt.

Kata az érintésre magához tért, és felszabadult sóhajjal nyugtázta a csendet. Megpuszilta aggódó barátja arcát, és kitalált valami mesét, hogy megmagyarázza a történteket. Kiszállt a kádból, törölközőt csavart teste köré, aztán tenyerét végighúzta a tükrön, hogy bár homályosan, de láthassa magát.

Arca falfehér volt, mellkasára fát rajzoltak az erek. Lepillantott a padlóra, a törött kávéscsészére és a szétfolyt zaccra. Fekete folt a hófehér köveken. Amint belenyúlt a kádba, hogy kihúzhassa a dugót, megértette azt is, miért ájult el: a víz szinte leégette a kezét.

- Minden rendben? - kérdezte Dávid, miközben feltakarította a szemetet. Kata mosolyogva bólintott. Hiszen hogyan is magyarázhatná el?

Tudta, hogy ha újra megnyitná a csapot, nem hallana semmit, csak egyenletes csobogást – mert az ember saját kísértetei csak akkor jönnek elő, ha a csönd hívja őket. Csak akkor kúsznak be a sötétbe, a forróvízbe vagy az ágy alá, ha magányosak vagyunk, és kételkedünk a saját boldogságunkban. A kísértetek sosem pusztulnak el, csak egy fáradt sóhajra, egy apró nyögésre, egy lehajtott fejre, egy könnycseppre várnak, hogy ismét megjelenhessenek, és a legutolsó lélegzetvételnél kacagva kúsznak a tüdőbe, hogy eggyé váljanak teremtőikkel.