Cassie halkan dúdolgatva dobolt az ujjaival az asztalon, és kedvetlenül pásztázta a növekvő tömeget. Effy eltűnt valamerre, valószínűleg az apjával, Riley és Nathaniel pedig a bárpultnál vártak a rendelt italokra. Ő, ellentétben a többiekkel, szívesen kihagyta volna a mai estét. Persze, szerette a Paul Street Boys zenéjét, de Chris koncertjeire leginkább csak Effy miatt szokott eljárni.

Megforgatta a szemeit, amikor a sikonyáló lányok szinte elnyomták a színpadra érkező Chris köszönését. A férfit még mindig körberajongták, pedig már bőven elmúlt negyven, de sokak szerint jobban nézett ki, mint húsz évesen. Cassie nem nyilvánított véleményt, éppen eleget hallgatta ugyanezt Effytől.

- Nem fogod elhinni, ki van itt – huppant le mellé ekkor barátnője, miközben laza mozdulattal kisöpörte arcába hulló barna tincseit. – Fogadni mernék, hogy Bridgetet láttam, de el sem tudom képzelni, mit kereshet itt… Nem is hallgatja őket. – Elbámult a színpad felé, ahol felváltva figyelte a hangoló Christ és Bent. Cassie nem válaszolt neki; figyelmét lekötötte a két srác, akik a poharakkal egyensúlyozva igyekeztek keresztülvergődni a tömegen.

- Hölgyeim, az italok – vigyorgott Riley, és letett egy italt Effy elé. Nathaniel Cass mellé ült, a lány elé tolta a poharat, majd koccintásra emelte a sajátját.

- Kettőnkre? – kérdezte a lány bájosan, mire Nath felvonta a szemöldökét.

- Négyünkre.

Cassie elvarázsolt mosollyal figyelte, és a koccintás után közelebb húzódott hozzá. Tenyerét Nathébe helyezte, és vágyakozva dőlt előre, egyre csak a fiú ajkait nézve. Lehunyta a szemét, aztán érezte, amint Nathaniel tenyere kicsusszan az övé alól, és a vállának feszül.

- Egészségedre – emelte fel ismét a poharát kettejük között egy ironikus félmosollyal, majd elfordította a fejét.

Effy mindeközben még mindig egy másik világban sétálgatott. Abban a világban csak egy hosszú, kivilágított ösvény volt közte és a színpad között, a tömeg és maga a kocsma pedig csak elmosódott foltként jelent meg. A színpad közepén Chris Lennard állt, akit Effy agyában homályos, sárgás fény vett körül, és csak azért nem lebegett glória a feje felett, mert Effy teste alkohol áldozata lett.

- Téged imádlak lányka – énekelte a színpadon Chris elnyújtva, majd mutatott pár kézjelet a hangosítónak. Úgy tűnt, minden működik, így nem volt más hátra, mint a gitárok hangjának beállítása. Chris és Ben egymáshoz közel hajolva hangoltak, majd Chris ismét kommunikált egy sort a pult mögött ülő, mikrofon hajú technikussal. Miután mindennel készen voltak, letették a hangszereket, és hátravonultak. A tömeg ujjongott, a lányok sikítottak, Cassie pedig elegánsan megforgatta a szemeit.

- Mitől vannak úgy oda? Csak hátramennek inni és pisilni... - közölte fintorogva, lenézve a fiatal sokaságot. - Gyerünk előre, még a végén itt maradunk! - ujjongott színpadiasan, de arca még mindig elég mogorva maradt, csak hogy mindenkit biztosítson az iróniáról.

- Ne legyél már ennyire búvalbaszott! Gondolj arra, hogy szelíd rajokban szállnak a felhők a legelő felett... - révedt a messziségbe Effy, mire barátnője felvonta egyik szemöldökét.

- Inkább menjünk. Első sor jobb szél, hajrá, srácok, pogózzátok ki onnan az embereket – állt fel a lány megadva a kezdőlökést, mire Nathaniel még lehúzta az utolsó pohár vodkáját, és indult is, hogy teljesítse a feladatot.

Chris letette az üvegét az asztalra, aztán intett a többieknek, hogy lassan indulni kellene. Kint már nélkülük is elég jó volt a hangulat, de ideje volt, hogy még jobban feldobják a partit; iszonyú sikítás, tapsvihar közepette színpadra vonultak, letették maguk mellé a bekészített italokat, majd mindenféle bevezető nélkül belevágtak az első dalba. A férfi minden gondolatot kizárt a fejéből, ahogy énekelt, mintha elfelejtette volna, hol van, átadta magát a zenének, nem törődve semmivel és senkivel. Talán éppen ez volt az, ami a közönséget leginkább vonzotta; az a mérhetetlen nemtörődömség mások iránt, az a „leszarok mindent”-világnézet.

Teljes beleéléssel, üvöltve csapott bele az utolsó akkordba, aztán vigyorogva hajolt a mikrofonhoz.

- Szia, köszi, szervusz, hello, ez itt a Paul Street Boys, úgy látom, már elég jól érzitek magatokat, de talán még tudjuk fokozni… - a közönség ordított, ő pedig ekkor észrevette, hogy már az első számnál sikerült felrúgnia a lábához tett poharat. – Úgy néz ki, én ma már nem iszom, ugyanis gyönyörűen kiöntöttem ide a boromat, remélem, a kábeleket azért nem teszi tönkre. – Egy rémült bennfentes ugrott oda, és egy ronggyal megpróbálta menteni a menthetőt, közben pedig Chris zavartalanul folytatta monológját.

- A következő számot a lányom írta…

A közönség első sorában Cassie meglepetten vigyorodott el, majd Effy kérdő tekintetét látva már magyarázkodott is:
- El fogja játszani a dalomat – rángatta barátnője kezét lelkesen. – Hát ezért ragaszkodott hozzá, hogy itt legyek! Te jó ég, bár ne mondta volna be, hogy én írtam…

- Írtál egy számot, és nekem nem is mondtad? - ordította Effy túl a tömeget, miközben Chris valami jogdíjról beszélt, amit Cassie kap majd zsebpénzként. - Miről szól?

- Mindjárt meglátod – nevetett Cass, miközben kapott egy kacsintást apjától.

- Szóval tudnotok kell, hogy Cassie-nek gratulálhattok, ha tetszett a szám, de ha nem jött be, szidjatok csak engem – folytatta Chris, halogatva a kezdést. Tekintetét végighordozta a közönséget, és hátul a bárpultnál meg is találta, akit keresett.

A dobos megadta a ritmust, majd Ben dallamos, szinte lágy gitárjátékba kezdett, mosolyogva figyelve a csaknem álmodozó Christ. Effy kíváncsian pislogott az első sorban, és szíve szerint felállt volna a kordonra, hogy hátranézhessen, ki az, aki ennyire eltereli a már nem is olyan ifjú Lennard figyelmét. De mivel a biztonságiak nem örültek volna egy ilyen akciónak, csak csendben, ámulva nézte Bent. Már túl voltak három randin, de még semmi nem történt köztük, és Effy alig várta már azt a bizonyos csókot, ami megrészegíti, és egyben hivatalossá teszi, hogy együtt vannak.

Chris hangja betöltötte a termet. A férfi fejét hátra hajtotta, szemeit lecsukta, és olyan közel hajolt a mikrofonhoz, hogy Effy kezdett irigy lenni. A tömeg kíváncsian várta a szöveg további részét, miközben élvezték a nem túl lassú, mégis lágy, szinte szerelmes gitárt.

nobody relied on that, it was quiet and fast
the arrow didn't slow up, it just passed
I don't know, who attacked me and why
but I feel that my heart quietly cries

Chris lepillantott a lányára, majd egy gyors mosoly után ismét a tömeget pásztázta. Cassie közben Nathanielt figyelte, aki a kordonra könyökölt, és a színpad helyett cipőjén nézte. Effy tekintete Chris és Ben között ingázott, miközben agya azon járt, miért is született ez a dal Cassie tollából. Riley volt az egyetlen, aki gondolkodás nélkül is értette az összes miért-et.

A dal véget ért, de Chris továbbra is egy pontra nézett valahol a terem hátuljában, és Effy hiába forgolódott, nem látta, kinek énekelt a férfi. Cassie-hez fordult, hogy ezt megemlítse neki, de a szavak bent rekedtek, amikor megpillantotta barátnőjét. A lány Nathanielre nézett, aztán a kijárat felé, majd maga elé a földre, s Effy igyekezett elhitetni magával, hogy szemei nem könnyektől csillogtak.

- Kimegyek cigizni – sóhajtott fel hirtelen, és már indult volna el, de Effy elkapta a karját.

- Akarod, hogy veled menjek?

Cassie egy nem túl meggyőző mosollyal megrázta a fejét, aztán hátat fordított, és eltűnt a tömegben. Effy hiába aggódott érte, tudta, hogy most nem mehet utána; Cassie sosem vágyott közönségre a lelki drámáihoz, még akkor sem, ha a legjobb barátnőjéről volt szó. Gyűlölte, ha valaki ott van mellette, fogja a kezét, és igyekszik vigasztalni, nem volt rá szüksége, éppen ezért Effy rossz érzésekkel ugyan, de visszafordult a színpad felé, ahol Ben és Chris újabb stand up műsorral szórakoztatta a közönséget.

- Figyelj, ha ma nem énekelsz jól, ki leszel rekesztve, kirekesztelek – figyelmeztette Ben a férfit a terem végében lévő kijárat felé mutatva. Chris odanézett, tekintete megpihent a még mindig ugyanott álldogáló Alexen. A koncert eleje óta szinte meg sem mozdult, a falnak támaszkodva figyelte a színpadot, egyik kezében egy pohár itallal, amiből egy kortyot sem ivott. Chris alig észrevehetően elmosolyodott, és visszafordult Benhez, de szeme sarkából továbbra is Alexet leste.

- Honnan, édes, a hálószobádból? Majd megoldjuk máshogy – Benre kacsintott, a közönség soraiból csak a lányok sikítása hallatszott. – Gyere, szopjál le!

Chris farkasvigyora már így is ájulásra késztette az alkoholmámoros, első sorban visító rajongókat, de csak akkor tört ki az igazi hangzavar, mikor Ben letette a gitárját, és lassan elindult az énekes felé. Arcán levakarhatatlan vigyor terült szét; útközben felkapott egy fél üveg martinit a dobos mellől, majd mikor Chris elé ért, a padlóra tette, és azzal a lendülettel le is térdelt a férfi elé. Rekedt sikolyok hallatszottak, amint Ben keze végigszaladt Chris combján.

- Te kis hülye – nevetett Chris a mikrofonba, kacéran megnézve a srác hátsóját, ahogy visszament a helyére. Felkapta az ajándék alkoholt, és hirtelen meghúzta. Közben a szíve csak dobogott és dobogott, pedig nem volt már fiatal, és érte pár sokkhatás az életben. A magánszámuk közben szemmel tartotta egykori legjobb barátját, aki most véres ujjakkal, egy törött poharat szorongatva állt, és olyan gyilkos pillantásokat lövellt a színpad felé, hogy Chris úgy érezte, rég nem volt ilyen boldog.

Jöhetett a következő szám, amin a kellően felhergelt tömeg le tudta vezetni feles energiáit, és ami után Chris elégedetten kortyolhatott ismét az üvegből. Még lejátszottak pár klasszikust, megvolt a szokásos két legutolsó dal, majd végleg eltűntek a backstage falai közt. Chris már kezdte elfelejteni, fiú-e vagy lány, és mégis hol van és mit csinál. A falnak támaszkodva közlekedett, és igyekezett nem csinálni semmi olyat, amit másnap megbánhatna – bár nem sok ilyen dolgot tudott volna elképzelni.

Miután kiadott magából egy adag folyadékot, és megdicsérte magát, hogy azért még így is milyen jól céloz, Chris úgy döntött, ideje felszedni egy könnyűvérű rajongót. Még gyorsan kiürített egy, az asztalon árválkodó poharat, amiben valaha talán bor lehetett, majd el is indult felfedezőútjára. A szűk folyosóról azonban ismerős hangokat hallott, és kíváncsisága arra hajtotta. Bent látta, amint valakit, aki épp a falhoz van nyomva, érzékien és egyértelműen csókol. Chris kicsit oldalra döntötte a fejét, és hunyorogva próbálta kivenni az áldozatot. Aztán egy kis pózváltás után már konstatálhatta, hogy a lány nem más, mint Alex lánya, Effy Lowell.

Vigyorogva rázta meg a fejét, és egy ügyetlen fordulattal, ami majdnem bemutatta neki a padlót, a kijárat felé terelte magát. Tudta, hogy úgyis van pár rajongó, aki a művészbejárat előtt vár, hogy önszántából felajánlkozhasson neki - és Chris nem szerette elrontani mások örömét.

Kivágta az ajtót, a szükségesnél kicsit nagyobb lendülettel, majd rögtön vissza is lépett kettőt, ahogy elé tolták a rengeteg papírfecnit, plakátot, cédét, pólót, füzetet, és a legkülönbözőbb tárgyakat, amiken a lelkes rajongók Chris aláírását szerették volna látni. Odafirkantotta a nevét pár helyre, aztán az autogramvadászok el is tűntek, hogy átadják helyüket a közös fényképre váróknak.

- Nézd, te vagy a hátamon! – közölte egy lány, miután megölelhette bálványát. Chris hunyorogva próbálta kivenni a rajzolt ábrát, és amikor sikerült ráfókuszálnia, felismerte legújabb klipjük egyik jelenetét.

- Hello – köszönt egy magas, barna hajú delikvens, miközben Chrishez simult a közös fotó kedvéért. A férfi végignézett rajta, és érezte, hogy megtalálta ma esti áldozatát. Rajongója bemutatkozott, de a hatalmas zaj közepette a Chris egy szót sem értett.

- Megiszol velem valamit? – súgta a lány fülébe, aki kacér mosollyal bólintott. Letette az azóta kiürült poharát, majd kézen fogta választottját, és a többiekre ügyet sem vetve eltűntek az éjszakában.

Effy agyából minden kiürült. Nem tudta biztosan, mennyi ideje volt a férfi karjában, de nem bánta volna, ha örökké tart. A hatalmas, izmos test mágnesként vonzotta, és saját vékony alakja szinte eltűnt, elmerült a falban. Úgy érezte, övé a nagyvilág, míg a szíve már Ben tulajdonát képezni. Ebben a pillanatban eszébe sem jutott Chris, sőt, az égvilágon semmi.

Ahogy a csók megszakadt, lassan nyitotta ki a szemét, mintha félne, hogy az egész nem is volt valós, és csak a képzelete játszott vele. De a vigyorgó férfi eléggé valószerűnek tűnt, és Effy megjegyezte, hogy ennél édesebb mosolyt rég látott már. Ujjaival végigsimított Ben nyakán, amit egy japán nőt ábrázoló tetoválás díszített. Effy merengve szemezett a gésával, amíg egy, a kulcscsontjánál támadó csók ki nem zökkentette.

- Nincs kedved feljönni hozzám? - suttogta Ben a fülébe, mire Effy teljesen elpirult. Zavartan dadogott valamit, ami nevetésre késztette újdonsült pasiját.

- Ha nem, hát nem, felesleges kifogást keresned – vigyorgott a lány nyakába, aki tökéletes lúzernek érezte magát.

- Nem erről van szó, tényleg, csak... apás hétvégém van, és a buli után apu visz haza. Már az is lehet, hogy a kocsiban vár – súgta szinte szégyenkezve, lehajtott fejjel.

- Hát akkor legközelebb.

Effy ajkába harapott, és közben szidta a mindenséget, amiért ennyire nem jön össze neki semmi. Aztán a férfi finoman felemelte az állát, hogy aztán Effy elveszhessen a barna szempárban. Újabb csókban forrtak össze, csak hogy aztán pár perc múlva fájdalmasan elválhassanak.

- Holnap felhívlak – búcsúzott Ben, majd megpuszilta barátnőjét. Effy lassan, félszegen, zsebre tett kézzel indult a kijárat felé, miközben vissza-visszapillantgatott. Ben integetett, csókot dobott, majd miután Effy majdnem nekiment az ajtónak, nevetett is egy jót.

Effy fázósan összébb húzta kabátját, amint megcsapta a hideg, hajnali szellő. majd a parkolóba érve hunyorogva igyekezett megtalálni a Lowell-család autóját. Amint megpillantotta a furgont, észrevette, hogy Alex már a kormány előtt ül, mellette az ajtó kitárva, ő pedig hátradőlve, behunyt szemmel cigizik. Effy szinte hallotta magában anyja szitkozódását, amit apja kapna ezért.

- Hello – pattant be Alex mellé vidáman, közben folyton azon gondolkodva, a levakarhatatlan mosolya miatt mennyiben nőtt a lebukás-faktor. Bármennyire jóban volt apjával, tudta, hogy Bennel való kapcsolatát azért nem díjazná; sőt, valószínűleg őrjöngeni fog, ha rájön. Ha rájön. Effynek esze ágában sem volt elmondani, de minden mozdulatát kétszer átgondolta, nehogy gyanús jókedve, álmodozó tekintete, esetleg egy kósza, szerelmes mosoly miatt Alex gyanakodni kezdjen.

- Éppen ideje volt – morogta rosszkedvűen a férfi, majd elpöckölte a csikket, becsapta az ajtót és lassan kitolatott a parkolóból. – Mi a halál tartott ennyi ideig?

- Ne haragudj, vécén voltam, meg elköszöntem a többiektől… - hazudta gyorsan, bűntudatosan belesüppedve a puha ülésbe.

- Persze, persze, csak én meg nem vagyok a sofőröd – vágta rá indulatosan Alex, s Effy jobbnak látta, ha nem szól semmit. Elképzelni sem tudta, min húzta fel magát ennyire az apja, de abban biztos volt, hogy nem a késése az oka. Ha meglátta volna őket Bennel, akkor nyilván nem úszta volna meg ennyivel, így a lány végül megkönnyebbülve könyvelte el magában, hogy valószínűleg neki semmi köze az ügyhöz. De akkor vajon mi történhetett?

Effy pontosan tudta, hogy ha most a normális, négykerekes önmaga lenne, akkor egész úton apját fürkészné, kombinálna, és jobbnál jobb összeesküvés-elméleteket gyártana Alex mérgét illetve rosszkedvét tekintve. De most csak ült, nézett ki az ablakon, és magában üdvözölte a nagyvilágot. Sziasztok, fecskék! Hello, fák! - köszöngetett vigyorogva, és még az éjszaka sötétje sem tudta megakadályozni abban, hogy egy nagy sóhajjal meg ne jegyezze, milyen szép zöldek is a legelők.

Chris egyre gyorsabban mozgott, miközben az ágy fölé akasztott papírlapot olvasgatta. Rajongója elégedetten nyögdécselt alatta, bár valószínűleg az is közrejátszott, hogy az ő szeme csukva volt, és csak az érintések alapján ítélt – így viszont, míg Chris nyelvtanilag elemezte az átírt Crying flowers szövegét, ő remekül szórakozott. Aztán egy eltalált mozdulat után a férfi sóhajtva rogyott aktuális partnerére, és pár pillanatnyi pihenő után már gördült is le róla, hogy lezuhanyozhasson.

A lány még pihegett egy ideig, és úgy látszott, különösen nem zavarja, hogy itt hagyták – számított rá. Még egy kicsit kiélvezte, hogy bálványa ágyában van, majd összeszedte cuccait és felöltözött. Az íróasztalon talált egy teleírt kottapapírt, amin akkordmenetek és félkész szólók váltogatták egymást – ennek a sarkára jegyezte fel a nevét és a telefonszámát egy újabb menet reményében. Miután mindezzel végzett, nagy levegőt szívott a szoba légköréből, és halkan távozott.