A park zöldellő fái között átszűrődött a meleg tavaszi napfény, a tiszta, kék égen egyetlen felhő sem látszott. A jó idő sok kisgyermekes családot és szerelmesen andalgó párocskát csalogatott ki; az emberek, kihasználva a megszokott hűvös, angol ború hiányát, kisebb-nagyobb társaságokban üldögéltek a fűben, leterített plédeken aludtak, kutyát sétáltattak. Riley egy pillanatra lejjebb tolta a szemét takaró napszemüveget, hogy megnézzen egy lányt, aki a fűben ülve olvasott valamit, majd visszatolta a helyére és fütyörészve feljebb hangosította mp3-lejátszóját. Az órájára pillantott; még csak öt perce várakozott a padon ücsörögve, de legalább fél órának érezte. Már vette volna elő a telefonját, de ekkor két kar fonódott köré hátulról, és egy sötétbarna hajzuhatag eltakarta előle a kilátást.

- Hello, Riley! – köszönt vidáman Effy, még mindig a fiú nyakába kapaszkodva, aztán elengedte a srácot, és a padot megkerülve lehuppant mellé. – Bocsi, hogy késtem, régóta vársz?

- Kibírtam – vont vállat a fiú. – Mi történt, mi a fényes jókedv oka?

- Semmi különös – vigyorgott a lány, de mosolyából Riley egyértelműen kiolvasta: már alig várja, hogy mesélhessen.

- Na, ne kéresd magad, tudom, hogy el fogod mondani.

- Jaj, már, megint kombinálsz! Gyere, sétáljunk inkább – húzta fel a lány Rileyt, aki csak a fejét csóválta a kissé túlpörgött Effy láttán.

A két barát először a semmiről kezdett megnyerően beszélni, megbeszélték az időjárás furcsa változását, a szokatlanul sok szerelmespárt – avagy az élet nagy kérdéseit. Mindketten mosolyogtak a világra, és már az is jókedvű lett tőlük, aki csak rájuk pillantott. Effy ugrándozva haladt előre, néha pedig táncikálni, pörögni kezdett, csak úgy minden ok nélkül. Riley pedig rendíthetetlenül ment utána, vagy nevetve rántotta vissza magához.

- Nincs kedved beülni egy kávéra? - mutatott a California felirattal ellátott kávéházra Effy, a srác pedig csak bólintott.

- De nem tudom, mekkora kockázatot vállalok, ha még egy kis koffeint is juttatsz a szervezetedbe... - jegyezte meg fél szemöldökét felvonva, mire Effy látványosan megforgatta a szemeit, és már rendelte is a szokásos kávéját. Felmarkolt hat zacskó cukrot és egy szívószálat, és már ment is az emeletre, hogy keressen egy nyugodt sarkot. Riley nem bírt ellenállni a kirakatban árválkodó ínycsiklandozó szendvicseknek, és hiába tudta, hogy a felét úgyis a lány fogja megenni, vett magának egyet a kávéja mellé.

- Nézd, szabad a legjobb hely – intetett neki Effy, aki egy fekete bőrkanapén terpeszkedett, lábait pedig felrakta az alacsony ablakpárkányra. - Szóval te kezded vagy én? - kérdezte végül kíváncsian csillogó szemmel, mikor Riley is helyet foglalt.

- Kezdd csak te, különben nem fogsz rám figyelni – vigyorgott a srác, amiért megint kijárt egy kis szemforgatás.

- Hát… - húzta az időt Effy széles mosollyal, miközben egyik hajtincsét csavargatta. – Ma nem érek rá sokáig, nemsokára mennem kell.

- Ez volt olyan jó hír? Tudtam én, hogy utálsz velem lenni, de hogy ennyire… - ugratta Riley a lányt, aki erre a vállára csapott.

- Idióta! Randim lesz – jelentette ki izgatottan fészkelődve. Kérdés nélkül a srác szendvicséért nyúlt, és nagyot harapott a sarkából.

- Persze, csak nyugodtan – intett Riley nagyvonalúan. – Szóval randi. És, kivel? Csak nem a fehér lovas hercegeddel?

- Ha fehér ló nincs is, fekete motor van – nevetett fel Effy. – De ne akadj ki nagyon, jó?

- Motor? Jézusom, kit fogtál ki?

- Hát…

- Effy!

- Oké, oké – adta meg magát a lány. – Ben az.

Riley nem szólt semmit, csak szépen lassan felvonta fél szemöldökét. Természetesen ő is ismerte Bent, habár alig váltottak pár szót, rengetegszer hallhatott felőle Effytől. Pontosan tudta, melyik Paul Street Boys számban énekel ő, vagy melyikben van a legjobb gitárszólója, pedig sosem hallgatta meg önszántából. De azt is tudta, hogy Ben harmincöt éves, tehát kétszer annyi, mint Effy. Tisztában volt ugyan a lány gerontofília-szerű tüneteivel, de sosem gondolta volna, hogy odáig jut a dolog, hogy randi lesz belőle.

- Na és mi van Chrisszel? - tette fel végül kérdését, mire Effy megállt a kávé-szürcsölésben, és hatalmas szemekkel pislogott barátjára.

- Chris? Mi lenne? Nem értem... - dadogta Effy, de arcát elöntötte a pír. Ő maga is érezte, hogy a pirulás nem volt igazán jó ötlet, de azt is tudta, hogy apjától örökölte ezt a képességet, és ő sem tudott vele mit kezdeni.

- Ne már, Effy! - nevetett fel Riley, jót szórakozva barátja zavarán. - Annyira kár titkolnod, már évek óta tudom, hogy totál odavagy Chrisért. Azt viszont nem értem, hogy a többieknek ez miért nem olyan nyilvánvaló – mosolygott, mire Effy, ha lehet, még vörösebb lett.

- Riley, én... te... honnan veszed? - próbálkozott, de látta, hogy barátja nem vicces. Végül is tényleg elég egyértelmű lehet a dolog, ha valaki egy kicsit is odafigyel. - Igazából Ben nagyon jó pasi, imádom, vicces és kedves is, és istenien néz ki. Az egyetlen baj vele, hogy...

- Hogy nem Chris. Értem én – vigyorgott Riley, és nagyot harapott a szendvicséből.

- De ugye nem mondod el senkinek? - kérdezte Effy, de már ő is mosolygott. Nem merte elmondani senkinek, hogy az ő Mesebeli Hercege azonos barátnője apjával, Chris Lennarddal. Viszont most, hogy kiderült, hogy Riley tudja – mindig is tudta –, könnyebbé tette a dolgot. Most már volt egy ember, akinek bármikor beszélhetett erről is.

- Dehogy mondom – nevetett Riley. – Szerintem csoda, hogy még nem jöttek rá maguktól. De figyelj, ugye tudod, hogy feleslegesen álmodozol? Soha semmi nem lesz Chris és közted.

- Tudom – húzta el a száját Effy. – De azért álmodozni szabad, nem?

- Persze, szabad, de akkor meg minek ámítod Bent? Olyan dolgokról kellene álmodoznod, amit meg is kaphatsz, különben csak tönkreteszed magad. Chris pedig elérhetetlen.

- Jó, jó, leszállhatnánk a témáról? Hé, tudok jobbat – csapott az asztalra hirtelen, ahogy eszébe jutott valami. – Ezt figyeld: azt hiszem, apu szerelmes volt valakibe fiatalkorában.

- Még jó – vonta fel a szemöldökét Riley. – Hú, nem is tudom, mondjuk… anyukádba esetleg? Nehéz elhinni, de még ez is megtörténhet.

- Nagyon vicces – hagyta rá Effy. – Csak hogy szerintem egy férfi volt az illető.

Most Rileyn volt a pirulás sora. Eszébe jutott, miért is akart beszélni a lánnyal. A pár nappal ezelőtt történtek még mindig ott égtek a szíve falán, és erre a felvetésre a betűk fellángoltak, és úgy hirdették Nathaniel nevét.

- Egy férfi? - kérdezett vissza, de maga is tudta, hogy csak időhúzásnak szánja a dolgot. Annyira nem lepte meg a dolog, hiszen tudta, hogy a rockzenész élet már csak ezzel jár. Alkohol, drogok, partik hajnalig, és esetlegesen becsúszó, talán mélyre száműzött kíváncsiságból fakadó élmények. Az viszont, hogy mindez megtörtént Alexszel is, egy kicsit mégis furcsa volt.

- Nem tudom, ki lehet az. Valószínű nem is ismerem – tűnődött elegánsan Effy, és ismét lopott egy harapásnyit Riley szendvicséből.

- Sosem tudhatod – vont vállat a srác, majd magában elszámolt tízig, biztosította lelkiismeretét és minden szellemi tartozékát, hogy készen áll a dologra, majd egy nagy levegő után úgy döntött, belekezd a mesélésbe. - Figyelj, Effy, el kell mondanom valamit. De ígérd meg, hogy tényleg soha senkinek nem mondod el, és nem röhögsz ki...

- Az utóbbit azért nem garantálom, téged ismerve – nevetett fel a lány, és jó hallgató pózba helyezkedett.

Riley belekezdett. Elmondott mindent az elejétől kezdve: hogy az osztályfőnök behívatta Dannyt, hogy Nathaniel bukásra áll bioszból, hogy a nagyszülei mivel próbálják tanulásra kényszeríteni. Elmesélte, hogy barátja mennyire ki volt bukva, hogy tekertek egyet, és a földön fekve megbeszélték az élet nagy dolgait. Hogy teljesen kábán, a fűtől zsibbadva valahogy egymás karjaiba kerültek. Hogy Nathaniel megcsókolta, és ő nem volt képes ellenkezni. Hogy minden mennyire más lett, mennyire boldog volt abban a pillanatban, amikor érezte, hogy valaki csak vele van, valaki szereti.

- Ti... dugtatok?! - bukott ki Effyből a kérdés a beszámoló végén, mire Riley csak szégyenlős mosollyal bólintott, és magában nevetve konstatálta, Effy mennyire ügyesen fogja fel a dolgok lényegét. - És jó volt?

- Effy!

- Mi van? – kérdezte a lány vállat vonva. – Kíváncsi vagyok, mégis csak a két legjobb barátom… Azt hiszed, engem meglep bármi is, azok után, amit apámról gyanítok? Szóval, milyen volt?

- Erre nem válaszolok – vigyorgott Riley, mire Effy a Shrekből ismert macskát megszégyenítő bájjal pislogott rá. – Hé, ez nem ér, tudod, hogy ennek nem tudok ellenállni! Oké, győztél – nevette el magát, majd sokat sejtetően csak annyit mondott: - Ismered Nathanielt, szerintem el tudod képzelni…

A lány a szája elé kapta a kezét, hogy tompítsa vihogását, aztán újabb merényletet követett el Riley szendvicse ellen. Elgondolkodva rágcsálta, végül csak ennyit kérdezett: - És most mi lesz?

A fiú meglepetten pillantott rá.
- Semmi. Reggel felébredtünk, és megállapítottuk, hogy annyira azért nem volt jó, hogy megismételjük.

Effy bólintott, hogy érti, de közben lopva az órájára pillantott, ami persze Riley figyelmét sem kerülte el.
- Menj csak, látom, már tűkön ülsz.

- Nem is ülök, táncolok – sóhajtott a lány. – Ne haragudj.

- Ugyan, semmi gond – legyintett Riley. – De aztán mindenről részletesen számolj be! Illetve – nevetett fel, látva a lány arcán megjelenő vigyort – csak arról, amit biztosan tudni akarok.

Effy még búcsút intett barátjának a lépcső tetejéről, majd rekord gyorsasággal ugrált le, és miután kicsapta a hatalmas üvegajtót, a kint várakozó férfi karjaiba vetette magát, hogy egy puszival üdvözölje öt. Ben a motorjának dőlve várt; a mellkasára simuló fekete trikó csak kiemelte a karján végighúzódó tetoválásokat, amik egészen a nyakáig felértek, és csendben sejtette a kirajzolódó mellizmokat. Egyik kezével a piros, egyedi mintás bukósisakját tartotta, a másikkal pedig Effyt karolta át.

Riley az ablakból nézte végig, ahogy a férfi az ülés alatt lévő csomagtartóból sisakot vesz elő, és Effy felé nyújtja, majd mindketten felpattannak a motorra. Amint Effy összekulcsolta ujjait Ben hasánál, a motor felbőgött, és a következő pillanatban eltűnt a sarkon.

Nathaniel zsebre tett kézzel sétált az utcán. Hiába volt konkrét célja kiruccanásának, folyamatosan kitérőket tett, hogy késleltesse az érkezését. Végre úgy érezte, tudja, mit akar, kész volt rá, hogy ne hétvégéig tervezzen, hanem számoljon még egy tényezővel az életében. Nem volt képes konkrét indokot mondani, miért is indult útnak, mi vezérelte közben. Csak jött, mert tudta, hogy jönnie kell. A legtöbb lány egész életében arra vár, hogy bekopogtasson a Szőke Herceg – és Nathaniel most kész volt rá, hogy kopogtasson.

Amint befordult a sarkon, végignézett a parkoló autókon. Figyelmesen böngészte végig őket, és nagy sóhajjal konstatálta, hogy Chris kocsija nincs köztük. Így az egyetlen akadály elhárult, viszont vészesen közelinek tűnt a cselekvés. A bejárati ajtónál ismét megtorpant, és magában még egyszer lejátszotta, mit fog mondani. Felkészült rá, hogy Cassie bármit is kérdezzen, ő tudjon rá meggyőző választ adni.

Lassan megnyomta a csengőt, ám válasz nem érkezett. Összevont szemöldökkel próbálkozott újra, ám ekkor az ajtó kicsapódott, és egy meglepett szőke lány jelent meg mellette. Cassie zavartan a füle mögé simított egy tincset, és kíváncsian pislogott barátja felé.

- Nath, nahát! Hát te meg mit keresel itt?

- Ne haragudj, nem zavarnék sokáig. Sietsz? Felmehetnék egy kicsit? – kérdezte, miközben végignézett a lányon, megpróbálva kitalálni, hová igyekszik. Visszafogottabb volt, mint általában, de azért családi eseményhez nem eléggé, így Nath valami Effy-féle koleszos csajbulira tippelt volna.

- Nath, most nem igazán alkalmas… - szabadkozott a lány, de aztán látta, hogy a srác nem tágít. – Mondd el itt! – azzal kézen fogta a fiút, és lehúzta maga mellé egy padra. Nathaniel nem igazán örült a körülményeknek, ezt a beszélgetést egyáltalán nem így képzelte el, de összeszedte magát. Ha már eljött idáig, nem fog most visszakozni.

- Szóval, elég sok mindenen gondolkodtam mostanában – vágott bele. – Tudod, úgy őszintén, szerintem nevetséges, amit művelünk. Együtt is vagyunk, meg nem is, és ez rövid távon jó, de nem maradhat így örökké.

- Te most épp szakítani próbálsz? – kérdezte Cassie egy enyhén gúnyosra sikerült félmosollyal. Nathaniel nem igazán tudta mire vélni a hangnemet, de már régen hozzászokott, hogy Cassie-t egyszerűen képtelenség megmagyarázni. A lány sokszor akaratlanul viselkedett bunkón, vagy beszélt lenézően az emberekkel, lehetetlen volt megmondani, mikor teszi ezt szándékosan, így úgy döntött, nem veszi fel.

- Nem, éppen ellenkezőleg. Itt lenne az ideje, hogy úgy legyünk együtt, ahogy az normális, nem gondolod? Nem csak akkor, amikor éppen kedvünk van dugni egy jót, és nincs más elérhető ember.

Nathaniel elhallgatott, valamiféle reakcióra várt. Fogalma sem volt, milyen válaszra számíthat, de remélte, hogy ennek a se veled-se nélküled állapotnak sikerül véget vetniük. Cassie azonban nem szólalt meg, mintha zavarba jött volna, A fiú még hallgatott pár pillanatig, aztán megköszörülte a torkát, és kimondta azt, amit napok óta fontolgatott, de még most sem volt biztos benne, hogy jó ötlet.

- Szeretném, ha a barátnőm lennél. Rendes kapcsolatot akarok.

Cassie egy pillanatra elbizonytalanodott, mit is kéne csinálnia. Hunyorítva, összevont szemöldökkel mérte végig barátját, majd harsányan felkacagott. Nathaniel erre elég meglepetten reagált, és csak csendben megvárta, míg a lány befejezi a nevetést. Cass még levegőhiánnyal küzdött, mikor megcsörrent a telefonja.

- Hello Andrew! Persze, persze, egy perc és ott leszek, bocsi, közbejött valami. Igen, hogyne. Én is, szia! - köszönt el az érdeklődőtől, majd még mindig vigyorogva felállt, és egy puszit nyomott Nathaniel ajkaira.

- Mennem kell, randim lesz – búcsúzott, és már rohant is el. Táskája ütemesen csapkodta combjait, haját összekuszálta a hűvös szél. Nathaniel a padon ülve nézte, ahogy távolodik. Az agyában nem így hangzott a beszélgetés, álmaiban Cassie nemhogy kinevette, de szinte a nyakába ugrott a hír hallatán. Nem értette, mi történt az előbb. Ennyire viccesen hangzott volna? Vagy ennyire nehéz komolyan venni egy ilyen vallomást? Most, mikor végre rászánja magát, mikor hosszú órákig csak állt a tükör előtt, hogy tökéletesen nézzen ki... a lány egyszerűen sárba tiporja a szívét, és kacarászva ugrál rajta még egy keveset, hogy biztosra menjen.

- Baszd meg, szívem – kommentálta Nathaniel a történteket, majd ahogy Cassie alakja eltűnt a szürkés ködben, elindult hazafelé.