Nathaniel merengve bámult ki a harmadik emeleti ablakból, bár nem igazán fogta fel, mit lát. Nem kötötték le a sulival szemben lévő utcán mászkáló lányok, mindössze pár pillanatig felejtette rajtuk a szemét, aztán idegesen fordított hátat a kilátásnak. Beletúrt szőke hajába, majd a pár méterrel arrébb álldogáló apjára nézett. Danny nem tűnt sem bosszúsnak, sem zavartnak, mintha már számított volna rá, hogy egyszer behívatják az iskolába fia viselt dolgai miatt. Noha úgy tűnt, Nathaniel mintagyerek, jó tanuló, Danny azért jól ismerte, és sejtette, hogy korántsem olyan eminens, mint ahogy azt a nagyszülőknek és neki is előadja.

A váratlan hívás tegnap érkezett; Nath osztályfőnöke, Mr. Douglas telefonált, és nyájas hangon közölte a meglepett Dannyvel, hogy örülne, ha befáradnának, ugyanis lenne mit megbeszélni Nathaniel tanulmányaival kapcsolatban. Többet nem árult el, annyi azonban egyből kiderült, hogy nem ódákat zeng majd a fiú kiemelkedő teljesítményéről.

- Á, Mr. Gay, nagyon örülök, hogy befáradtak. - A tanári ajtaja kinyílt, Nathaniel pedig arra gondolt, milyen jó lenne, ha alatta is kinyílna egy csapóajtó, ami elnyelné őt. Az ötvenes évei elején járó férfi kezet rázott Dannyvel, és bevezette őket egy üres tanterembe. Ahogy a fiú helyet foglalt a tanári asztallal szemben, apja oldalán, úgy érezte magát, mintha egy bírósági tárgyaláson lenne, és Danny lenne az ügyvédje, akinek viszont hamarosan rá kell döbbennie, hogy védence bűnös.

Mr. Douglas feljebb tolta fekete keretes szemüvegét, és azon keresztül tanulmányozta Nathanielt. A srác legszívesebben a szemeit forgatta volna a drámai hatásszünetben, tanára színpadias viselkedése láttán.

- Mr. Gay... - kezdte ismét, ám Danny gyorsan közbevágott, és a tanár felé nyújtotta a kezét.

- Daniel. Kérem... - biccentett, miközben magában átkozta a sorsot vezetékneve miatt.

- Nos, akkor Daniel, sajnálatosan kell közölnöm, hogy Nathaniel nem teljesít túl jól biológiából. A kezdeti lelkesedése mintha elpárolgott volna, és lassan egy hónapja már, hogy csak elégteleneket szerez. A rohamos romlás pedig azt eredményezte, hogy a tanárnő, Ms. Petersen kénytelen volt háromnegyed évi figyelmeztetőt adni neki, és felhívta rá a figyelmemet, hogy ha Nathaniel továbbra sem javít, muszáj lesz megbuktatnia. - Mr. Douglas elhúzta a száját, és széttárt karokkal vetett véget mondandójának. Danny mindeközben fiát figyelte, aki csak ült hátradőlve, fájdalmasan sóhajtott, és egy-egy szónál fintorogva forgatta meg szemeit.

- Köszönöm, hogy szólt, Mr. Douglas – állt fel Danny, az osztályfőnök tudtára adva, hogy számára ennyi is bőven elég volt, sőt, akár telefonon is intézhették volna. - Mindenképpen figyelni fogok a fiamra, remélem, nem fog csalódást okozni.

Nathaniel követte apját, és csak az ajtóban torpant meg, amikor Danny visszafordult, hogy még meghallgassa a tanár hosszas sajnálkozását, amiért egyetlen kisfia, a csodálatos Nathaniel valami miatt ennyire elkanászodott, de reménykedik, hogy minden rendbe fog jönni.

- Hát gratulálok – szólalt meg Danny az utcán, először azóta, hogy kiléptek a teremből. – Alig várom, hogy a nagyszüleid is megtudják, hallgathatom majd tőlük is, hogy nem tudok gyereket nevelni…

Nathaniel nem válaszolt. Mégis mit mondhatott volna? Közölje az apjával, hogy valójában csak annyi volt a bűne, hogy hajtotta a libidója? Inkább nem szólt semmit, úgysem tudta volna megmagyarázni apjának, sőt, talán nem is hitt volna neki. Akármilyen jófej volt a menő ügyvéd, laza zenész Danny G, mégiscsak szülő volt, és ez utóbbi foglalkozása elnyomta minden jó tulajdonságát, ha Nathaniel valamilyen balhéba keveredett.

Az út hazáig ismét néma csendben telt, Danny csak akkor próbálkozott újra, amikor már a konyhában üldögéltek. A férfi valami vacsora-félét igyekezett összeütni, Nathaniel pedig kutyáját simogatta elgondolkodva. A Woland névre hallgató golden retriever fáradtan terült el a lábánál, mintha ő is érzékelte volna, hogy ma nem kellene felidegesítenie gazdáját.

- Vidd le sétálni, még fél óra, míg kész a kaja – szólt Danny az állatra pillantva, majd visszafordult a tűzhelyhez, és káromkodva kapott az odaégni készülő rántotta után. Nathaniel vállat vont, majd felkapta az előszobában a pórázt, rácsatolta az izgatott Wolandra, és már csukódott is utána az ajtó.

Amint leért a szabad levegőre, elővette a cigijét, és fáradtan rágyújtott. Elege volt az egész iskola-dologból, és az bosszantotta a legjobban, hogy tehetetlen az ügyben. Már megpróbált mindent, megtanulta az egész leckét az utolsó, apró betűs képaláírásig, de Ms. Petersen akkor is talált valamit, amibe belekötött, és már írta is be a karót, leültetve a fiút. Amikor pedig dolgozatra került a sor, és Nathnek végre esélye lett volna, hogy tárgyi bizonyítékot mutathasson fel, hogy tudja az anyagot, akkor a tanárnő mondvacsinált okkal kiküldte őt a teremből, és másnap feleltette a tesztkérdésekből.

Woland farkát csóválva rohant egy kisebb fehér kutya után, magával rántva az elmélázó Nathanielt. A srác kezéből kiesett a cigi, és szitkozódva követte szaladó kedvencét. Mikor végre sikerült megállítania, már egy park közepén voltak, messze a házuktól.

- Basszus, nem hiszem el, hogy te sem bírsz magaddal! Mindig csak a farkad után mész! - szidta le kutyáját, elrángatva a fehér kis vakarcstól, aki miatt ide keveredtek. - Elég a sétából, hazamegyünk – közölte, mire Woland halkan nyüszített, jelezve, hogy maradni akar. Nathaniel azonban hajthatatlan volt, és miután újabb szálra gyújtott, ellentmondást nem tűrően rántotta meg a pórázt.

Mikor hazaért, és kelletlenül szinte feltépte az ajtót, csaknem elfelejtett levegőt venni. A nappali közepén nagyszülei álltak karba tett kézzel, és mogorván, szinte már mérgesen pillantottak belépő unokájuk felé. Danny a kanapén ült, fejét kezébe temetve. Nathaniel érezte, hogy a nap fénypontja csak most következik. Próbált mosolyogva köszönni, és olyan lassan levenni a cipőjét, ahogyan csak tudta, hátha addigra a Gay család szinte tapintható ellenszenve egyszerre elpárolog.

- Hát ti? Hogyhogy itt? – kérdezte, megértve, hogy neki már úgyis mindegy. Leült apja mellé, akinek az arcára volt írva, hogy már megkapta a magáét szüleitől, és nem kíván részt venni a beszélgetés további részében.

- Összefutottunk ma Mrs. Harolddal – kezdett bele nagyanyja, pengevékonyra összeszorított ajkai nem sok jót ígértek Nathaniel számára. A fiú gondolatban már lengette a fehér zászlót; Mrs. Harold az iskola igazgatója volt, és mint a város elismert, megbecsült polgárát, őt is jól ismerték nagyszülei. – Megkérdeztük, hogy haladsz a tanulással, és nem éppen azt hallottuk, amit szerettünk volna.

- Megmagyaráznád, hogy állhatsz bukásra biológiából? – hajolt előre nagyapja, szigorú hangja élesen csengett, megtörve a feszültséggel terhes csendet.

- Nem állok bukásra, épp csak…

- Ne mentegetőzz! – szakította félbe Charles Gay Nath rögtönzött védőbeszédét. A fiú az égre emelte tekintetét, és fáradt sóhajjal hátradőlt. Pedig tényleg nem állt bukásra – egyelőre. Még csak háromnegyed évi figyelmeztetőt kapott, bár ez már tulajdonképpen azt jelentette, hogy csak a csoda mentheti meg a pótvizsgától, amin – tudva, hogy Mrs. Petersen lenne a vizsgáztató – valószínűtlen volt, hogy jól szerepelhet.

- Nathaniel – vette át a szót Mrs. Gay –, tudod, hogy támogatásunkat addig élvezheted, amíg nem hozol szégyent a család nevére. Eddig méltó voltál rá, hogy büszkék lehessünk, de most attól tartok, bizonyos megszorításokra lesz szükség. Reméljük, ez ösztönzőleg hat majd rád.

- Te pedig, Daniel – fordult most a nő fiához, aki erre felkapta a fejét, és egyik szemöldökét felhúzta, előre félve attól, amit hallani fog –, ha nem tudsz egyedül megbirkózni a fiad nevelésével, attól tartok, kénytelenek leszünk átvállalni a feladatot.

Nathaniel rémülten pillantott az apjára. Lelki szemei előtt megjelent szomorú jövőképe, amiben nagyszüleivel él együtt, este hétre haza kell érnie, kikérdezik tőle a házi feladatot, és megtiltják neki, hogy találkozzon a barátaival, mondván, keressen hozzá illő társaságot. Elképzelte a teadélutánokat, amikor mindenféle kockafejű, női Einsteinnel próbálják majd összehozni, és úgy döntött, talán érdemes lenne különtanárhoz járnia biológiából.

- Az első lépés most az lesz, hogy csökkentjük a zsebpénzedet – fordult Charles a fiú felé, aki még ezt tartotta a leghumánusabb fenyítésnek. - Ha pedig mindez tovább folytatódik, és az elkövetkező pár hónapban nem leszel képes javítani, nagyanyáddal gondoskodunk a további neveltetésedről. Remélem, értettük egymást.

Nathaniel nagyot nyelt, majd bólintott. Ha nem lett volna elég ösztönző erő, hogy meg fog bukni, hát most megkapta. A nagyszüleivel töltött heti pár óra egyébként is megviselte, és tényleg nem mert belegondolni, mit fog csinálni, ha az a ribanc Petersen meghúzza, csak mert meghúzták. Nathaniel magában kész káromkodás-szótárat állított össze, míg nagyszülei távoztak. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Danny felvont szemöldökkel, „ezt megkaptad”-arckifejezéssel bámult fiára.

- Oké, oké, értettem, nem kell még egy kioktatás – hárított a srác, mire apja megcsóválta a fejét, és elkezdett öltözködni. Nathaniel kérdő pillantással nézte végig, majd mikor Danny már a cipőjét vette, nem bírta tovább: - Hát te meg hova készülsz?

- Anyádhoz. Azt hiszem, ideje beszélnem vele. Ne számíts rám ma este – vetette még oda búcsúzóul, majd megragadta a kilincset, és el is tűnt a sötétben. Nath pontosan tudta, hogy szülei néha még mindig összejárnak, talán a régi idők emlékére, de nem gondolta volna, hogy apjának éppen ilyen hangulat kell hozzá. Végül aztán úgy döntött, vállat von az egészre, és már nyúlt is a telefonjáért, hogy áthívja Rileyt egy kis bánatűzésre.

- Én már az elején megmondtam, hogy hülyeség volt megdugni azt a nőt – mosolygott Riley, pár köhögéssel megszakítva mondandóját. Nathaniel szobájában feküdtek a padlón, és szürkés füstoszlopokat engedtek a plafon felé.

- Mit tudsz te a nőkről és a dugásról... - nevetett fel Nath enyhe gúnnyal a hangjában. - Megvolt már az első csókod, te kis Don Juan?

- Ne basztass, te is tudod, hogy azon már túl vagyok. Szerintem már rég selyemsálon függenék, ha még az se jött volna össze. Akkor kinek a vállán sírnád ki a hülyeségeidet?

- Persze, mert olyan gyakran van szükségem egy felesleges vállra.

- Ó, ha tudnád, mennyi eltemetetlen hülyeségnek vagy a hordozója – sóhajtott színpadiasan Riley, mire Nath felhorkant.

- Milyen költői! – Szívesen megforgatta volna a szemeit, hogy aztán lesajnálóan pisloghasson barátjára, de túl jól érezte magát ahhoz, hogy kinyissa őket. Igen, egészen jól elvolt akkor, elfelejtve minden gondot, csak feküdni a földön, és Rileyt piszkálni minden kimondott szaváért.

- De most komolyan, szerinted élet az, ami neked van? A szexszel gyógyítod a semmit, és arról álmodozol, hogy mindenért más a hibás… Pedig csak te tehetsz mindenről.

- A szex igenis gyógyír mindenre – vigyorodott el Nath, a mondat többi részét pedig elengedte a füle mellett. Kinyitotta a szemét, és oldalra fordult, barátja felé. Riley zavaros tekintettel bámulta a plafont, látszott rajta, hogy már neki is megbillent kissé a világ. – Te csak azért nem tudod, mert még nem tapasztaltad.

- Szeretném én tapasztalni, de nem akárkivel. Valaki olyannal, aki fontos nekem.

- És én fontosnak számítok? - könyökölt föl Nathaniel, és úgy bámult barátjára.

- Nem, te hülyének számítasz – nevetett fel Riley, majd Nathre pillantott. - Te már el is szívtad? - kérdezte, amint konstatálta, hogy a srác keze üres.

- Tudod, a tüdőm befogadóképessége határtalan – mosolygott. - De azért adhatnál a tiédből egy kicsit, még tudom, hogy élek, és én nem szeretnék biztos lenni benne.

Riley felé nyújtotta a cigit, amit Nathaniel nem vett el, csak ajkaival utána kapott, és leszívta a füstöt. Lassan fújta ki, homályosságba borítva barátját, aki erre felköhögött.

- Te nem vagy normális – nyögte Riley, és felült, hogy megtörölje szemeit, amibe túl sok idegen anyag került. Egy kósza könnycsepp indult el a szája felé, és a hirtelen mozdulattól a srác kissé megszédült. Érezte, hogy elég volt a tudatmódosításból, úgyhogy az ágyon lévő hamutálba tiporta a csikket.

- Ejnye, Riley, te sírsz? - gügyögte Nathaniel, miközben ő is felkászálódott, és az ágy támlájának dőlve elhelyezkedett. - Ennyire csak nincs nőhiányod...

- Már megint hülye vagy. Pont az az egyetlen darabja kéne az életnek, ami hiányzik. Most mondd meg, mit csinálok rosszul? - sóhajtott. - A Little Starsban én vagyok az egyetlen, akinek még senkit nem sikerült ágynak döntenie.

- Nézd, én már ágynak vagyok dőlve – szólt közbe Nathaniel, mire kapott egy ügyetlen ütést a vállába, aminek az lett az eredménye, hogy Riley csaknem az ölében landolt.

- Nem is érdekellek... - nyüszített a srác, és meg sem próbált felállni. Nathaniel mellkasára hajtotta a fejét, mint egy kisgyerek. Nath először csak nevetett, majd átment vigasztalóba, és halkan csitította barátját. Közben ujjai végigszánkóztak Riley hátán, hogy végül a barna tincsek közé érkezzenek.

- Már hogy ne érdekelnél, te kis szerencsétlen... - suttogta mosolyogva, mire Riley felnézett rá könnyes szemekkel.

- Néha az az érzésem, hogy felesleges probléma vagyok csak nektek, eltűrtök, mert nincs szívetek elküldeni. – Nathaniel megpróbált közbevágni, de Riley nem hagyta, továbbra is kereste a szavakat, igyekezett kibeszélni magából minden fájdalmat. Nath tudta, hogy barátjának enyhén szólva is szar, de nem igazán tudta, mivel kellene vigasztalnia. A füst talán az agyára is ráereszkedett, nem tudott gondolkodni, szédült, és zúgó fejjel hallgatta Rileyt. – Persze, tudom, hogy ez hülyeség, de így érzem, nem tehetek róla, már komolyan azt várom, hogy egyszer közlitek velem, hogy csak fárasztalak titeket, és jobban tenném, ha inkább eltűnnék, mert a terhetekre vagyok… Az eszemmel tudom, hogy a legjobb barátom vagy, de minden nap felteszem magamnak a kérdést, hogy mikor lesz eleged belőlem, és küldesz el a picsába…

Nathaniel többé-kevésbé értette csak, miről beszél Riley. Azt felfogta, hogy barátja érezni akarja, hogy számít neki, de egész egyszerűen nem tudta, hogy mutassa ki ezt neki, ráadásul a szóáradatba már a feje is belefájdult. Egy hirtelen ötlettől vezérelve Riley rózsaszín ajkai után kapott, és beléfojtotta mondanivalóját egy csókkal. Fogalma sem volt róla, miért teszi, abban a pillanatban úgy gondolta, ez a leghelyesebb dolog, amit tehet. Érezte, hogy a srác bizonytalan, elhúzódna, de Nath a tarkójánál fogva még közelebb húzta magához, másik kezével átfogta a derekát, és elmélyítette a csókot. Homályosan rémlett csak neki, hogy holnap valószínűleg mindketten bánni fogják az egészet, de nem érdekelte. Most akarta, és ez volt a lényeg.

- Mi a faszt csinálsz? - kérdezte lihegve Riley, amint a csók megszakadt. A feje felett kérdőjel lebegett, az agya tele volt kusza, megválaszolhatatlan kérdésekkel, a szíve gyorsabban dobogott, mint kellett volna; a fények tompák voltak, mintha csak egy álomba toppant volna. Ugyan az első csókján már tényleg túl volt, de barátja még így is dobogóra került az idejével – és rögtön az első helyre a minőségével.

Nath nem válaszolt, csak bámult a hatalmas barna szemekbe, figyelte a kitágult pupillákat, amikben magát látta, és a csillogó könnycseppet, ami elhomályosította a srác tekintetét. Csak nézték egymást egy darabig, szavak nélkül, zakatoló szívvel. Aztán Nathaniel ismét lépett, fogai közé szorította a megduzzadt ajkat, és ölébe húzta barátját, aki nem ellenkezett. Nath nem értette az egészet, csak a pillanatot észlelte, a múlt és a jövő elveszett számára. Agya egy része tudta, hogy mi történik, de az csendben maradt, és átadta a terepet valami ősi vágynak, ami szinte kiszakadt a lelkéből. Nem volt benne érzelem, legalábbis nem olyan, amit eddig megszokott. Csak szorította magához Rileyt, csak érezni akarta a fiút.

Lehunyt szemhéján fények cikáztak keresztül, és minden értelem kiszállt a testéből. Mintha csak kívülről látta volna saját magát, mintha megszabadult volna a körvonalaktól, és a szobában lebegett volna súlyos füstfátyolként. Amikor ismét kinyitotta a szemét, már az ágyon voltak. Riley alatta feküdt, mellkasa meztelen volt, bőre libabőrös a halvány érintésektől. Ajka vöröses nyomott hagyott, fülébe bekúszott Riley tehetetlen nyögése.

Nath felemelte a fejét, és egy pillanatig beszívta magába barátja boldog, gondtalan arcát, amin eluralkodik a vágy, elűzve mindent. Riley felült, és elmosolyodott.

- Te tényleg nem vagy normális – nevetett hátravetett fejjel. - Én leszek az első? - kérdezte kíváncsian.

- És az utolsó is – bólintott mosolyogva Nathaniel, és magához húzta a srácot egy újabb csókra. Most már nem is akart érteni semmit, csak csendben tudomásul vette, hogy aki talál, annak elég hallgatnia. A legjobb barátját tartotta karjaiban, és tudta, hogy sokáig fog emlékezni az őszinte, csilingelő nevetésre – és már ezért megérte az egész. Agya az utolsó cseppig kiürült, és nem maradt más, csak kósza ösztön. Csak ő és Riley – a két régi barát és a leereszkedő, szürke füst.