Ms. Lindsay Petersen mosolyogva hordozta végig tekintetét az osztályon egy szép keddi nap kevésbé szép biológiaórájának keretében. Szőke haját hátravetette, megkérdezte a hiányzókat, majd közölte a diákokkal, hogy tovább veszik az aktuális anyagot; a genetikát.

- Nem tűnik őrült zaklatónak – súgta Effy Cassie-nek, aki csak dühösen fújt egyet a tanárnő felé, tüntetően becsukta a füzetét, és kitolta a pad szélére. Mellettük a másik padsorban Nathaniel igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, de ezt látva megforgatta a szemeit.

- Cass, ne légy nevetséges. Főleg most ne játssz az idegeivel, légy szíves.

- Félsz, mi? – sziszegte felé a lány. – Gondoltál volna erre akkor, amikor megdugtad a Kaukázus mosdójában!

- Muszáj még tőled is ezt hallgatnom? Ha tudni akarod, ettől függetlenül egyáltalán nem bántam meg.

- Úgy látom, hátul nagyon jól érzik magukat egyesek – mosolygott negédesen Ms. Petersen Nathanielre. – Ha olyan sok a mondanivalód, adok lehetőséget beszélni. Mondjuk itt, a táblánál.

Nathaniel szitkozódva állt fel, középső ujját a pad alatt elegánsan Cassie felé tartva. Igyekezett lazának tűnni, és minél megnyerőbben lépkedni a tanárnőig. Ott egy sármos mosoly kíséretében megállt, talán kissé közelebb, mint ahogy kellett volna, és elkezdett meggyőzően beszélni a semmiről.

- Ne szórakozz velem, tudod az anyagot vagy nem? - kérdezte a tanárnő pár perc stand up után, és hogy bebizonyítsa, hogy erre a kérdésre a helyes válasz a „nem”, elkezdett belekérdezni az anyagba. Nathaniel végül elég gyorsan elveszett az allélpárok, a mutáns gének és a fenotípusok sűrűjében, és mire észbe kapott, már alakot is öltött a produkciója egy határozott mozdulattal beírt egyes formájában.

- A kurva életbe – sziszegte, miközben a helyére ment. Nem ez volt az első egyese, de azért igyekezett minél jobban tanulni, hiszen nagyszüleinél ez sokat számított – és a jó jegyek általában egyenes arányosságban álltak a zsebpénzével. A szőke srác levetődött a székre, és kedves mosolyt villantott a gúnyosan horkantó Cassie felé.

- Ne már, most miért vagy rá dühös? Nem úgy volt, hogy mindketten szabadon randizhattok másokkal? - suttogta Effy barátnője felé, de csak egy lesújtó pillantást kapott, úgyhogy úgy érezte, nem érdemes feszegetnie a témát.

Az óra további részében Ms. Petersen bosszantóan önelégült mosollyal leadta az anyag hátralévő részét, Nathaniel pedig mogorva arccal jegyzetelt, gondosan kerülve Cassie tekintetét. Másra sem vágyott, csak hogy vége legyen a napnak, és újra az agya legmélyebb pontjára áshassa az iskola szót minden szinonimájával együtt.

Hamarosan megszólalt a megváltást jelentő csengő, de a megpróbáltatásoknak még nem volt vége. Nathnek még szembe kellett néznie egy kellemetlen problémával: egy hisztis, toporzékoló, szőke, kék szemű időzített bombával.

- Remélem most elégedett vagy – jelentette ki Cassie, miközben teljes erejéből bevágta szekrényének ajtaját. A fiú látta, ahogy Effy összerezzen, és két lépést hátrál, hogy frontvonalon kívül maradjon.

- Tudod, igazán jól esne egy kis támogatás ahelyett, hogy még te is csak felidegesítesz – morogta Nathaniel, valahol remélve, hogy Cass figyelmen kívül hagyja a megjegyzést. Ismerve azonban a lányt, ez halva született remény volt.

- Támogatás kell? – kérdezte vészjóslóan Cassie, és elfordult a szekrényétől, immár szemben állva a fiúval. – Támogatás? Ahhoz nem kellett támogatás, hogy megfektesd, most bezzeg már arra vársz, hogy sajnáljalak, igaz?

- Ne sajnálj, csak ne basztass miatta. Nem járunk vagy ilyesmi, ha jól tudom. Nem tartozok neked beszámolóval, én nem ígértem neked semmit – vonta meg a vállát Nathaniel, és magában elkönyvelve, hogy ez a hét is szex nélkül fog eltelni – legalábbis az ifjú Lennard lány nélkül.

- Akkor meg miről beszélünk? Hagyj békén és kész. - Cassie dühösen sziszegett, Nathaniel pedig megjegyezte, mennyire édes így. Az orrlyukai kissé kitágultak, kék szeme villámokat szórt, ajka eltorzult. Úgy nézett ki, mint egy szirén, aki rájön, hogy a hajós füle tele van viasszal, és hiába énekel, nem hatja meg vele.

- Hát jó – vont vállat Nath, majd fogta a táskáját, és otthagyta a két lányt. Ebédszünet volt, ami azt jelentette, hogy Riley is a folyosók valamelyikén kószált éppen, úgyhogy Nath úgy döntött, megkeresi barátját. Egy eldugott kis sarokban találta meg. A fiú összekuporodott, lehajtotta fejét, és igyekezett láthatatlanná válni. Nathaniel leguggolt mellé, vállára tette a kezét, és mosolyogva várta, hogy felnézzen.

- Már megint szekáltak? - kérdezte csendesen, mire Riley valami bólintásfélét produkált. Még várt egy kicsit, aztán lassan felemelte a fejét, és Nathanielre nézett. Elkeseredett, sárgásbarna szemei megteltek könnyel, amitől úgy nézett ki, mint egy kölyökkutya, akit párszor megrugdostak, pedig nem is csinált semmi rosszat.

- Gyere, menjünk ki, elszívunk egy szál cigit, hidd el, minden jobb lesz – biztatta Nathaniel, majd felpattant, és egy rántással felhúzta barátját.

A suli legtávolabbi sarkában ültek le, Riley magába roskadva cigizett, egyetlen szálat szívott el, amíg barátja hármat. Feltűnt neki Nath idegessége, még ha a srác úgy is viselkedett, mintha minden rendben lenne, és elég volt csak az arcára néznie, hogy kitalálja, mi történt.

- Cassie?

- Is.

- A biosztanár.

- Honnan gondoltad…? – kérdezte gúnyosan, majd a harmadik csikket is eltaposta a lábánál. – Jelenleg inkább Cassie. Fogalmam sincs, mi baja van, egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni rajta. Mindenféle pasikkal randizgat, meg még ki tudja, mit művel velük, de ki van akadva, ha engem csak meglát másik csajjal. Persze, próbál úgy tenni, mint akit nem érdekel, de látom rajta, hogy zavarja.

- Ezt hívják féltékenységnek, haver – vont vállat Riley, amire csak egy gúnyos ciccegés volt a válasz.

- Amikor akartam, hogy féltékeny legyen, valamiért sosem volt az.

- És te nem vagy féltékeny?

- Ne kombinálj, Orville – figyelmeztette Nathaniel barátját, de magában elismerte, hogy a kérdés jogos. Cassie-vel nagyon furcsa volt a viszonyuk, félig együtt voltak, félig nem; ha éppen nem marták egymást, általában az ágyban kötöttek ki.

- Figyelj, Nath, nem kéne mást csinálnotok, mint megbeszélnetek. Egyszer hívd el valahova, mondd, hogy randi, de mondjuk ne dugd meg az első fél óra után. Hívd el étterembe vagy mit tudom én. Itasd le, és próbálj meg őszintén dumálni vele. Szerintem sima ügy. - Riley úgy tűnt, fellelkesedett a megoldandó problémától, így legalább elfelejthette a saját gondjait. Nathaniel azonban nem tűnt túl lelkesnek.

- Nem az én dolgom, hogy nyaljam a seggét, megteszi más helyettem.

- Én nem ezt mondtam, hanem... - próbált közbevágni Riley, de esélye sem volt.

- Talán ha nem megy el éppen valami névtelen pasival péntek este, hanem eljön velünk bulizni, akkor eszembe sem jut megkúrni ezt a nyomorék tanárt. Talán akkor őt dugtam volna meg, és mindketten jól jártunk volna. Most meg hallgathatom a hisztijét, miközben bioszból szopatnak. - Idegesen hajított el egy újabb csikket, majd ellökte magát a faltól, és reakciót nem is várva elindult az ebédlő felé. Riley kis késéssel követte, de nem szólt semmit. Tudta, hogy barátja van annyira makacs, hogy ilyenkor a legjobb tanácsokat is lábbal tiporja szét. Sosem tudott mit kezdeni ezzel a hangulattal. Nathaniel úgy viselkedett, mint aki semmire nem jó, semmire nem képes, csupán néha egy kicsi szex az, ami élteti – de annak meg általában szívás lesz a vége. Riley ilyenkor áldotta az eget, hogy még egy XX kromoszómákkal rendelkező egyeddel sem volt dolga – és ez azért elég ritkán fordult elő.

Nathaniel hangulata semmit sem javult a nap folyamán, bár Cassie már nem veszekedett vele. A lány rá sem nézett, elment mellette, mintha észre sem venné, de a fiú ezt inkább értékelte. Effy néha megeresztett felé egy együtt érző mosolyt, de inkább Cassie szidalmait hallgatta, és megértően bólogatott barátnőjét karolva. Nath megpróbálta ellógni az ebédet, hiszen ő maga otthon evett, Riley viszont ragaszkodott hozzá, hogy mint mindig, most is tartson vele, és együtt menjenek haza. Végül megúszta a kínosnak ígérkező étkezést, Cassie ugyanis drámaian felvetette a fejét, és elvonult az ebédlő másik sarkába nyomában a fejét csóváló Effyvel, aki egy bocsánatkérő pillantás után követte barátnőjét.

- Hajjaj, valakinek rossz napja volt – nézett fel vidáman az újság mögül Danny, amikor fia hazaérve csak bevágta a táskát a sarokba, és ledobta magát a tévé elé. – Nem akarlak még jobban elkeseríteni, de ugye nem felejtetted el, hogy ma még családi vacsira megyünk?

Nathaniel kelletlenül felnyögött, és még időben elnyomta magában a késztetést, hogy kinyilvánítsa véleményét nagyszüleiről.
- Kérlek, mondd, hogy anya is jön!

- Ugyan már, tudod, hogy utálják Emilyt – vigyorgott az apja. – Naná, hogy ott lesz.

Ez a tény különösebben nem vigasztalta meg Nathanielt, de legalább egy halvány reménysugarat nyújtott. Egészen gyakran látta az anyját, Emily hetente többször is felugrott hozzájuk, néha náluk vacsorázott, vagy csakúgy, mint most, elkísérte őket a Nagy Családi Szertartásra – avagy a bájcsevejre a Gay rezidenciára.

- Volt ma valami a suliban? - kezdett bele apai teendőibe Danny lerakva az újságot, de fia csak egy „ne fárassz már”-szerű nyögéssel távozott, otthagyva őt a nappaliban. Danny vállat vont, és visszatért a Sunshine magazinhoz, ami minden héten közölt valami újdonságot Chris Lennardról – és Danny igazán élvezte, hogy bennfentesként nevetheti ki a rosszabbnál rosszabb pletykákat, és szívathatja vele barátját, ha éppen szükséges.

Nathaniel csak akkor került elő a szobájából, amikor késő délután felé meghallotta a csengőt. Unottan lesétált a lépcsőn, és puszival köszöntötte édesanyját, aki mint mindig, most is elfelejtett Gay-kompatibilis jelmezbe bújni, így egyszerű farmerben, piros tornacipőben, valamint egy androidot ábrázoló, feliratos, házilag gyártott lila ujjatlanban jelent meg, ami tökéletesen mutatott élénk, rövid narancssárga hajával.

- Hogy nézek ki? – kérdezte vidáman.

- Polgárpukkasztóan, mint mindig – bókolt Nathaniel fejét meghajtva Emily előtt.

- Mehetünk? – kérdezte Danny kilépve a konyhából, kezében egy üveg borral.

- Ha muszáj… - morogta Nathaniel, majd szülei nyomában kilépett az ajtón, és életunt arckifejezéssel ült be az autóba, mint akit kivégezni visznek.

A vacsora eleje pont úgy telt, mint az összes eddigi alkalommal. Nathaniel kisgyerek kora óta ilyen estékre emlékezett, és így pár év távlatból már belátta, hogy nem is nagyon lesz soha más. A felvezetés az illendő bájcsevej volt, amikor nagyszülei megkérdezték Emilyt, hogy hogy van, mit csinál mostanság, hogy halad a munkával. Ez volt az a része a dolognak, amire csak Danny és Nathaniel figyelt – még Gabrielt sem tudta lekötni, ő eközben saját kamasz fiát próbálta fegyelmezni, aki nem igazán tudott illendően viselkedni, nem úgy, mint Nathaniel. Ő mintagyerek volt, csak ült, hallgatott, kedvesen mosolygott, ha kellett, és tisztelettudóan nevetett a nagyszülők viccén.

Emily beszámolóját hosszú csönd követte, amit akár az előétel elfogyasztásának is betudhattak. Ezután a nagyszülők úgy döntöttek, lefutják a kötelező köröket, így hát érdeklődtek Maxxie-ről is, Gabriel fiáról. Danny évekig hallgathatta, hogy Nathaniel igazából Gabriel gyermeke, és neki csupán Maxxie-hez van köze – de a DNS-teszt rácáfolt a Gay család idősebb nemzedékére. Maxxie lábával az asztalt rugdosta, elterpeszkedett a széken, és rágózás közben néha-néha kiadott magából egy rövidke választ is. Gabriel olykor megpróbálta leszidni, lepisszegni vagy halkan fegyelmezni, de ezek mit sem értek. Miután ezzel is megvoltak, nem volt más hátra, mint Nathaniel, a kis kedvenc.

- Hogy állsz a tanulmányaiddal? - hangzott el a rettegett kérdés egy kedves mosollyal fűszerezve nagyanyja szájából.

- Éppen úgy, mint eddig - felelt illedelmesen, remélve, hogy a minimális irónia nem tűnik fel senkinek, majd miután észrevette, hogy bővebb beszámolót várnak tőle, hozzátette: - Angolból még mindig osztályelső vagyok, és a jegyeim is jók. Volt egy kisebb konfliktusom a biológiatanárral... mondjuk úgy, hogy különbözik a véleményünk az oktatási módszereinek hatékonyságáról.

- Remélem, azért nem voltál túl szemtelen vele - nézett rá a mindig szigorú nagyapja, Charles. - Soha ne feledj kellő tiszteletet tanúsítani egy nálad magasabb rangú személy felé. - Nathaniel bólintott, de közben arra gondolt, milyen tiszteletet tanúsítson olyasvalaki iránt, aki a szombat éjszakáját alatta töltötte, félig felfeküdve egy mosdó pultjára.

- Ugyan, Charles, ismered Nathanielt - legyintett Mrs. Gay. - Bárkit levesz a lábáról az elbűvölő modorával. Kiváló ügyvéd lesz belőle.

- Erről jut eszembe - fordult Danny a bátyja felé. - Gabriel, mi újság az O'Connell-üggyel?

Nathaniel felsóhajtott, és megkönnyebbülten dőlt hátra székén. Apja új témát talált a családnak, amiről hosszasan vitázhattak, ezzel megmentve őt a további kérdésáradattól. Tudniillik egészen addig Nath minden kérdésre kifogástalan válaszokat adott, amíg nem terelődött a szó a továbbtanulásra. Nem csak azért nem szeretett erről beszélni, mert a nagyszülők határozott elképzelésekkel rendelkeztek a jövőjét illetően, hanem mert neki még kósza ötlete sem volt, mivel is szeretne foglalkozni.

Ha a baráti körben – avagy a Little Starson belül – szóba került ez a téma, Nath igyekezett vagy odébbállni vagy rendelni még egy kört, de általában csak csendben irigykedett és bosszankodott. Cassie már konkrét tervekkel rendelkezett a következő tizenpár évre, de azért azt mindig hozzátette, hogy „csak akkor, ha holnap nem csap el egy villamos”. Effy még nem volt teljesen biztos a dolgában, de világmegváltó céljai voltak – mint például a tartós béke –, meg egy konkrét irány, amin elindulhatott. Rileynak, bár egy évvel fiatalabb volt náluk, egészen reális elképzelései voltak a jövőjével kapcsolatban. Ő Bill Gatest készült letaszítani virtuális trónjáról, másik alternatívaként pedig felmerült benne a teljes univerzum elpusztítása. Abban azonban tökéletesen biztos volt, hogy az első osztálytalálkozójukra maga helyett egy időzített bombát küld majd, és előre kibéreli a tömegsírt elhunyt társai számára.

Nathaniel ellenben maximum két héttel előre tervezett, és mivel ez egész eddigi élete során bevált, nem gondolkozott azon, hogy változtatnia kéne – kivéve persze az ilyen karrier-tanácsadásokat idéző péntek estéken.

- O'Connell? Az a csávó, aki úgy néz ki mint egy múmia? - szólt közbe a beszélgetésbe Maxxie, mire legalább három rosszalló szempár szegeződött rá. Nathaniel gonosz mosolyra húzta száját. Egész rendes gyereknek tartotta unokatestvérét, amíg egy szép szombat estén Maxxie ágyába egy igen sokat érő dolog került: Cassie Lennard. Onnantól kezdve Nath szimpátiája szigorúan monoton csökkent.

- Ha te egy negyvenes, ereje teljében lévő, borotvált fejű, csupa izom férfit múmiának nevezel... Mr. O'Connell elismert egyiptológus, nem mellesleg a világ tíz leggazdagabb embereinek egyike – okította ki a srácot illedelmesen Nathaniel, és miután bezsebelte nagyszülei büszke szempilla-rebegtetéseit és apja elismerő vigyorát, elégedetten dőlt hátra.

Végül is Nathaniel egyben biztos lehetett: bármihez is kezd majd magával az életben, az apja mindig mellette áll majd a kormánynál, a nagyszülők pedig megnyugtató hátszélként süvítenek majd mögötte, már ha elég szépre tudja festeni a vitorlákat. És végtére is, amíg az árboc áll, nagy gond nem lehet. A carpe diem pedig olyan sokaknak bevált már...