Riley a kanapén ülve nézett ki a fejéből. Már megreggelizett, a kevés maradékot és a csetrest az asztalon hagyta, csak a gőzölgő kakaóval teli bögréjét vitte magával a TV elé. Apja már elment; mihelyst felébredt, az volt az első, hogy megnézte, itt van-e még a cipője.

Hangos csattanás hallatszott, majd Bubble rájött, hogy csukva van az ajtó, úgyhogy a kilinccsel próbálkozott. Kócos hajjal lépett ki a szobájából nagyot ásítva, szeméről lefolyt a tegnap esti szemfesték. Úgy nézett ki, mint egy jól sminkelt zombi – vagy mint egy másnapos, fáradt, lassan negyvenes anyuka.

- Azt hiszem, ma nem megyek be dolgozni – nyögte, mikor majdnem elbotlott a fürdő küszöbében. Riley nem nézett oda, nem akart reagálni. Csak hallgatta, ahogy folyik a víz, és anyja lassan lezuhanyzik. Aztán jött a szokásos procedúra: fogmosás, smink lemosása, hajszárítás. Alig negyed óra múlva már mosolyogva, csaknem jókedvűen lépett ki, és csicseregve köszöntötte Rileyt.

- Hé, veled meg mi van? - kérdezte, mikor fia nem válaszolt. Közben kivitte a koszos tányért, és az azóta kiürült bögrét.

- Miért csináltad? - kérte számon őt Riley, még mindig mereven bámulva a TV képernyőjét.

- Mégis mit?

- A tegnap estét. Mit kerestél ott? Tudtad, hogy odamegyek a barátaimmal.

- Na és? – vont vállat Bubble. – Csak kedvem támadt elmenni valahova, és nincs is jobb hely a Kaukázusnál. Nyugi, nem azért mentem oda, hogy utánad szaglásszak – tette hozzá vidáman.

- Nem az a lényeg – csattant fel Riley, s egyúttal fel is pattant a helyéről, szembefordulva anyjával. – Ugyanoda jársz, ahova én, ugyanazt a zenét hallgatod, olyan ruhákat hordasz, mint a korombeli lányok, nem vagy már tinédzser, fogadd el, hogy felnőttél!

- Ne beszélj velem ilyen hangon – csapta le poharát Bubble. – Egyáltalán nem értem, mi bajod van, hozzátok se szóltam, nem kerestelek titeket, csak szerettem volna jól érezni magam. Nem tudom, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni.

- Azért, mert egyfolytában kínos helyzetbe hozol mások előtt, tudod hány ember jár oda a suliból? Néha nagyon szeretném, ha normális lennél! – A fiú ledobta a távirányítót a kanapéra, majd dühösen hátat fordított az anyjának, és a szobájába indult.

- Normális? – visszhangozta Bubble döbbenten. – Hogy mondhatsz nekem ilyet? Riley, azonnal állj meg, nézz rám, ha hozzád beszélek! Riley!

A fiú mögött becsapódott az ajtó. Hallotta, hogy anyja még a nevét kiáltja, valószínűleg szívesen folytatta volna a veszekedést, de Riley nem véletlenül kért kulcsot a szobájához. Bezárta az ajtaját, majd néhány mozdulattal bedobta a laptopját egy táskába. Már egész gyorsan haladt; a gyakorlat tette. Nem először fordult elő, hogy szüleivel csúnyán összekapott, ilyenkor Nathanieléknél keresett menedéket. Danny mindig szívesen látta egy-két napra, nyilván úgy gondolta, inkább ott aludjon, mint az utcán, apjáék pedig nem aggódtak érte túlságosan, mivel tudták, hol találják meg.

Kinyitotta az ablakot, majd táskáját a vállára vetve a párkányra guggolt, hálaimát mormolva, amiért a földszinten van a szobája. Egy ugrással a frissen nyírt gyepen landolt, aztán vissza sem nézve nekiindult a városnak.

Az utcák néptelenek voltak, csak néha süvített el mellette egy-egy autó, vagy jött szembe egy normális, hétköznapi anyuka, akinek két kezében tömött szatyrok voltak, és mérleg módjára kissé megdőlt a nehezebb oldal felé. Riley mindenfélébe belerúgott, amit csak az úton a lába elé akadt: cigicsikkeket, összenyomott konzervdobozokat, üvegszilánkokat, nejlonzacskókat pakolt odébb egy jól irányzott láblendítéssel, hogy kicsit kiadja magából a mérget, ami odabent parázslott.

Sosem értette, miért viselkedik anyja gyerek módjára, és nem nyugtatta meg, mikor apja közölte, hogy régen rosszabb volt. Bubble olyasmit csinált, amit mások anyukája soha, és Rileyt ez borzasztóan zavarta. Azzal, hogy az apjának kiadója van és híres bandákat menedzsel, talán kivívhatta volna mások tiszteletét, de az, hogy az anyja egy tetoválószalon elismert művésze volt, akivel osztálytársai gyakran összefutottak a bulikban, egyáltalán nem lendítette fel Riley karrierjét. Sokak szerint Bubble sokkal nagyobb arc volt, mint kisfia, és ezt igyekezték minél többször a srác orra alá dörgölni.

Riley iskolai élete mindig is döcögős és nehéz volt. Ő már úgy érkezett a gimnáziumba, hogy barátai, Effy, Cassie és Nathaniel már a padokat koptatták, így meg sem próbált barátkozni vagy kicsit asszimilálódni. Kijárt szünetekben cigizni Cassékkel, velük töltötte az ebédszünetet, az ő tesiórájukat figyelte az ablakból ahelyett, hogy osztálytársaival szórakozott volna a tanár aktuális hülyeségein.

Egy szóval Riley napi majdnem hat órában intenzíven szívott, ezért a fennmaradt időt próbálta tökéletesen kihasználni. Ezért fokozottan érzékeny volt arra, ha Bubble-lel kellett összefutnia valahol, és utána még másnap is el kell viselnie a másnaposságtól otthon maradt anyukát.

Megérkezve a Gay-család házához, kicsit kifújta magát, majd becsöngetett. Nem kellett sokáig várnia, az ajtó kinyílt, és egy kissé kócos, kék szemű férfi dugta ki a fejét, akinek egy másodperccel később széles vigyor ült ki az arcára.

- Hello, Riley – köszönt vidáman Danny, Nath apja, miközben beengedte a srácot. Szeme a fiú vállán lógó táskára tévedt, mire elnézően megcsóválta a fejét. - Mit művelt már megint?

Riley beljebb sétált, ledobta a cuccát, és közben ezerszer megkérdezte a sorstól, mivel érdemelte ki Nathaniel, hogy végül Bubble nem az ő anyukája lett. Pár szóban összefoglalta Dannynek az előző este eseményeit, aztán megköszönve a vendéglátást, a lépcső felé vette az irányt. Nyugodt mosollyal nézett végig a falakon, örült, hogy itt lehet. Számára ez a ház jelentette a második otthont, egy helyet, ahová bármikor elmenekülhetett az első elől. Kopogás nélkül nyitott be barátja ajtaján, majd körül sem nézve rávetődött az ágyon felejtett takarógombócra.

- Hello! Hello, jó napot! – kiabálta arrafelé, ahol Nathaniel fülét sejtette, mire a csomag azonnal életre kelt, és egy hatalmas káromkodással legurította magáról a fiút.

- Baszd meg, Riley, te nem vagy ép! – nyögte Nath, fájdalmasan megdörzsölve az oldalát. – A könyököd pont befér két bordám közé. Minek ordítasz itt nekem hajnali… - az órájára nézett, majd megdörzsölte a szemeit – fél tizenegykor?

- Az otthoni környezet nekem már derogált, úgyhogy gondoltam, boldogítalak egy kicsit – vont vállat, miközben elhelyezkedett a hatalmas franciaágy egyik szegletében. Arcán megértő mosollyal nézte végig, ahogy barátja még szenved pár percet a párnájával a fején, majd egy hatalmas csatakiáltással kikászálódik a meleg takaró alól, és egészen a fürdőszobáig eldöcög, majd mérgesen magára csapja az ajtót. Riley türelmesen várt. A polcon talált egy pornóújságot, azt olvasgatta, míg odabentről kiszűrődött az elektromos fogkefe zúgása.

- Igazából ma nem számítottam vendégekre, haver. Kurvára másnapos vagyok – lépett ki Nathaniel félig vizes hajjal. Egyik kezével sajgó fejét tartotta, és igyekezett fájdalmas arcot vágni – ami egész jól ment neki, és kevésbé kényszerült színlelésre, mint azt szerette volna.

- Ugyan már, pár gyógyszer, pár liter víz, és újra a régi leszel – darálta a szöveget Riley. Egy kis fintorral letette az újságot, ami nem igazán nyerte el a tetszését. - Tényleg, milyen volt a tegnap este? Hogyhogy itthon aludtál?

- Annyira nem volt jó, hogy hazahozzam, és még annyira sem, hogy nála aludjak. De igazán kitett magáért, azt el kell ismernem. Felejthető, ha egy szóval szeretnéd, hogy kifejezzem.

- Én hamar leléptem. Effy viszont talált magának valakit, azt hiszem. Bár szerintem gyorsan le is koptatta.

- Honnan veszed? – vigyorgott Nathaniel. – Még az is lehet, hogy neki volt a legjobb éjszakája.

- Ő nem olyan – ingatta a fejét Riley. – Túl jó az ilyesmihez.

- Mindig is ez volt a legnagyobb hibája – vágott közbe Nath, de mondanivalóját félbeszakította, amikor rápillantott mobiltelefonjára. - Mi a halál? Hét nem fogadott hívás – vonta fel a szemöldökét, aztán felolvasta Rileynak a telefonszámot. – Ki a franc ez?

- Hívd vissza – javasolta Riley, de a srác félredobta a készüléket, majd keresztülgázolva a szoba közepén heverő tárgyakon és szétdobált papírlapokon, könyveken, felkapta a tegnap viselt ruhadarabjait, és elindult, hogy a szennyes kosárba száműzze a tegnap estére emlékeztető összes bizonyítékot. Riley figyelmét azonban felkeltette egy, a nadrág zsebéből kilógó cetli.

- Hé, várj – kapott utána, sikeresen megkaparintva a kérdéses tárgyat, amiről kiderült, hogy nem is papír, hanem egy eltépett szalvétadarab. – Íme, fény derült a rejtélyes telefonáló kilétére – vigyorodott el, amikor meglátta az ismerős számot és a fölé írt nevet.

- Mégis mit akar ez tőlem? - kérdezte Nath felháborodva, miután hunyorítva elolvasta párszor a számot, és megbizonyosodott róla, hogy tényleg előző esti partnere zaklatja.

- Hát nem is tudom... Tudod, haver, vannak nők, akik kedvelik, ha az ember felhívja őket másnap, ha már hagyták, hogy megdugják őket – vont vállat hanyagul Riley, majd visszaült az ágyra, és kényelembe helyezte magát.

- Nem kellett túlságosan győzködni... Eszünk valamit?

- Téged is marhára érdekel a dolog, úgy látom. És persze, együnk, mit szeretnél?

- Valami undorító gyorskaját – csillant meg Nath szeme, és már el is kezdett öltözni, hogy belevethesse magát a McDonald'sok és Burger Kingek bűzlő dzsungelébe.

- Felőlem... Úgyis régen láttalak már hányni – egyezett bele Riley vigyorogva. - De te fizetsz.

- Még szép – horkantott Nathaniel; tényleg valódi sértésnek érezte volna, ha nem ő állja a drága betevőjüket.

A két srác szinte fáradtan ért haza délutáni kiruccanásuk után. Úgy dél körül sikeresen felzabálták a gyorsétterem kínálatát – ettek egy kis salátát előételnek, valami jó nagy menüt főételnek, amihez még ajándék játék is járt, meg egy bónusz adag olaj és só a sült krumplira, majd végezetül lenyomtak pár cukrozott fánkot. Ezután úgy döntöttek, sétálnak egyet a főtéren. Nathaniel megmutatta gyönyörű mosolyát a kiscsajoknak, akik a padon ültek, és nézték, hogy merre jár a helyi Nagy Bálvány. Riley eközben fejcsóválva, szinte már irigykedve lépkedett barátja mellett, és igyekezett minél kevesebbet beszélni. Bólogatott, ha a helyzet úgy kívánta, aztán néha fel is nevetett, ha viccet vagy iróniát sejtett a hangsúlyból. Egy szót sem fogott fel abból, amit Nathaniel mondott – agya csak csendben zakatolt, elvégezte a legfontosabb teendőket (légzés, egyensúlyban tartás, járás, életjelek állandó mutatása), de semmi többet.

Késő délután lett, mire visszaértek Nathanielékhez. Lindsay Petersen közben további négy alkalommal telefonált, s a fiú mindannyiszor teljesen véletlenül rátenyerelt egy gombra, amitől megszakadt a vonal. A két srác elnyúlva feküdt a földön, a háttérben valami noname banda koncertje adta a hangulati aláfestést. Riley nézte a tévében a szaxofonost, és azon gondolkodott, hogy voltaképpen milyen jó neki; talán ha ő is népszerű zenész lenne, kevesebb szarral kellene megküzdenie élete során. És nem mellesleg talán az apja őt is felkarolná végre.

Tulajdonképpen nem akarta ő bántani az apját. Tudta jól, hogy Mitch nagyon szereti őt, fontos neki, és bármit megtenne érte, csak éppen ugyanez volt a helyzet az édesanyjával is, és ha választani kellett, az apja inkább Bubble-nek adott igazat. Általában egyfajta villámhárítóként működött anya és fia között, de sajnos gyakran volt távol a munkája miatt, olyankor pedig Riley és Bubble a kelleténél kicsit többször csapkodott ajtót.

- Na, mi van haver, kicsit szomorkás a hangulat? – térítette vissza a valóságba Nathaniel, miközben a kezébe nyomott valamit. – Tessék, ez majd feldob.

- Te jó ég, másnaposan is képes vagy szívni? – vonta fel a szemöldökét Riley, bár valójában egyáltalán nem lepődött meg barátján.

- Miért, te egyfolytában szívsz a suliban is. Kell valami, ami elvonja a figyelmemet a mobilomról. Nem akarom kikapcsolni, de tizenhat nem fogadott hívás után kezdem unni kicsit a dolgot.

- Na, ne szívass – folytatta a szóviccet Riley. – Ez a nő nem normális. Most már én is azt kérdezem, mit akar tőled?

- Végre igazad adsz nekem! Erre szívni kell – jelentette ki ünnepélyesen Nathaniel, majd, mint a poharakkal szokás, „koccintottak” sodort cigarettájukkal.

Riley mélyen leszívta a füstöt, és érezte, ahogy a tüdejében elhal pár hörgőcske. Hangosan köhögött fel, és igyekezett nem megfulladni. Nathaniel csak hanyagul kinevette, ajkai közé kapta a cigit, és ő is megadta magát az élvezeteknek. Számára nem volt erős – lehunyt szemmel élvezte agya zsibbadását, aztán megadóan engedte ki a jellegzetes szagú anyag maradékát.

- Tudod, néha elgondolkozom rajta, mit csinálok rosszul – mondta Riley kissé rekedten pár slukk után. A plafont bámulta, és a nap fáradt sugarát, amint megvilágítja a fehér falat. A fénynyalábban láthatóvá váltak az apró porszemek, amik keringőt jártak a zene hármas lüktetésére.

- Ugyan, hidd el, valaki majd jön, és küldi a megoldást – válaszolt Nathaniel, meg sem várva, konkrétan miért is panaszkodik barátja. - Te csak létezz, add meg a sorsnak, amit akar: lélegezz és várj. Majd történik veled minden, majd megtörténsz te is, ha hagyod. Hidd el, akik a sorsodat írják, ott ülnek az első sorban, és figyelnek téged, jobban, mint te magadat.

- Egy filozófus veszett el benned, haver... - nyögte Riley nevetve.

- Most szívtam le. A tiédben nem volt?

A srácok felröhögtek, majd pár perces csend következett, amíg mindketten pusztították tüdejüket és agysejtjeiket – az időközben valahonnan előkerülő borosüveg segítségével.

- De most komolyan – szólalt meg újra Riley, igyekezve, hogy azért ne tűnjön túl szentimentálisnak. – Vannak emberek, akiknek minden olyan könnyen megy, az ölükbe hullanak a dolgok. Nekem viszont valamiért semmi sem szokott sikerülni. Pedig én csak boldog akarok lenni, és azt hinné az ember, hogy ez ellen nem tehet senki…

- Dehogyisnem – nevetett Nath. – A saját boldogságod sokkal kisebb százalékban múlik rajtad, mint a környezetedben lévőkön. Nézz meg például engem. Én tök jól érzem magam, mert ti vagytok itt velem, és jelenleg az egyetlen zavaró tényező az életemben a biológiatanár, de nem éppen a suli miatt… - alig mondta végig a mondatot, a telefon újra megcsörrent, mire Nathaniel, a fű vitathatóan jótékony hatásától vezérelve ezúttal egy határozott, ideges mozdulattal felvette.

- Figyelj, egész nap nem vettem fel a telefont, nem érezted a célzást? Kopj már le, légyszíves, csak megdugtalak, nem veszlek feleségül! – A srác nem várta meg, hogy a vonal másik végén véget érjen a döbbent hallgatás, egy gombnyomással megszakította a hívást, majd a készülék tompa csattanástól kísérve ütközött a fallal, és a földön kötött ki.

- Úgy érzem, javulni fognak a biosz jegyeid – jegyezte meg csendben Riley, miközben félrebillentett fejjel tanulmányozta a telefon darabkáit.

- Halálosan leszarom. Látod, egy problémával kevesebb. Bár azt hiszem, vennem kell egy új mobilt.