Riley kényelmesen dőlt hátra az ágyon, miközben lustán fújta a füstöt a plafon felé. Beletúrt szőke, kócos tincseibe, ujjaival valami régi slágert dobolt saját hasfalán. Merengve oldalra fordította a fejét, és a szekrényénél guggoló Nathanielt kezdte bámulni.

- Kész vagy már? - kérdezte unottan, homlokráncolva konstatálva, hogy barátja ugyanúgy pakol, mint tíz perccel azelőtt.

- Mindjárt. Amúgy meg nem mindegy? Effy még itt sincs - szólt hátra a fiú, miközben diszkréten a zsebébe tömött egy kis csomagot.

- Az micsoda?

- Kettőt tippelhetsz, fejre állt lúzer - nézett rá szemöldökét felvonva Nathaniel. Riley éppen visszavágott volna valamivel, de ekkor halk kopogás szakította félbe a beszélgetést. A srác elnyomta a csikket az éjjeliszekrényre helyezett hamutartóban, majd egy nyögéssel feltápászkodott, és ajtót nyitott.

- Már azt hittük, nem is jössz - köszöntötte Effyt, aki fáradtan dobta le lila retiküljét Nathaniel ágyára.

- Ismered Cassie-t, rémesen sokáig válogatott. Eltartott egy darabig, míg megtalálta a tökéletes darabot a ma esti randijához.

- Mit vett fel? - fordult el a szekrénytől Nathaniel, s kíváncsian nézett a lányra.

- Piros miniszoknya, fekete fölső. Miért fontos ez?

- Akkor nem komoly a dolog - legyintett Nath.

- Cassie-nek soha semmi nem komoly - vont vállat Riley. - De könyörgöm, induljunk már, megpusztulok idebent. - A srác legördült az ágyról, odadobta Effynek a táskáját, majd intett Nathanielnek, hogy haladjon. A kis társaság lelkesen, röhögcsélve indult a közeli klubba, ami a Kaukázus nevet viselte, és az egyik törzshelyükké vált az évek során.

Ahogy beléptek, a hasukban érezték a basszus dübörgését, és mindhárman azonnal felvették a zene ritmusát. Effy a fejét rázta, hosszú, sötét haja néha neki-neki csapódott Nathaniel világos bőrének, Riley a dobszólót ciccegte, míg Nath az ujjaival zongorázott a combján. A hely tele volt fiatalokkal, szinte mindenkit ismertek, legalábbis látásból minimum. Kék és vörös fény játszott a táncoló embereken, de a kis csapat inkább a bárpulthoz sétált. Rendeltek maguknak egy-egy tequilát meg egy-egy sört, majd kimentek a hátsó udvarra. Itt már csak páran lézengtek, főként párocskák. Vagy a sötét sarkokat foglalták el, vagy a bokorral lekerített és eltakart füves részt. Egy lány éppen a kuka fölé görnyedve adta ki magából a vacsoráját, míg barátnője türelmesen fogta hátra a haját. A fal mellett két srác ült, halkan beszélgettek, miközben felváltva szívták hosszú, sodort cigarettájukat.

Effy óvatosan a padkára ereszkedett, és próbálta nem kiönteni az italát. Barátai követték a példáját, aztán a sört letették a betonra, míg a kis műanyagpohárban lévő tequilát felemelték.

- Az éltető zöldre... - kezdte Effy.

- Egy újabb jó partira - folytatta a tósztot Riley.

- És a sok jó, dugható nőre - fejezte be Nathaniel, majd egymásra pillantottak, és egyszerre harsogták: - A Little Starsra!

Koccintottak egyet, majd mindenki lehúzta a maga italát. Fintorogva dobták félre az üres poharakat, és már nyúltak is a sörért. Már lassan három éve volt annak, hogy mind a négyen egy iskolába kerültek, és így legjobb barátok lettek. Persze régről ismerték egymást, szüleik össze-összejártak, de a négy gyerek szinte soha nem találkozott egyszerre. Effy és Cassie vidéken együtt nevelkedtek, szinte testvérekként, míg Riley és Nathaniel szintén sülve-főve együtt voltak. Az egy cseppet sem zavart senkit, hogy Riley majd' egy évvel fiatalabb volt náluk, sosem kezelték kisebbként. Az újságok, mihelyst elhallgatott az Alex-Chris botrány, a gyerekekről kezdtek írni. Kis Csillagoknak nevezték őket, és azt találgatták, vajon követik-e szüleik útját, és szintén zenészek lesznek-e. Végül a négy fiatal, mikor már mind a városban éltek, elfoglalta a Little Stars nevű kis kocsma azon asztalát, amelyet annak idején szüleik sajátítottak ki, és elnevezték magukat Little Starsnak.

Riley nagyot kortyolt a söréből, majd az embereket kezdte fürkészni. Látott ismerős arcokat, akik minden hétvégéjüket ott töltötték, de egy kevés olyat is, akikkel még sosem futott össze ilyen helyen. Tekintete megállapodott egy magas, karcsú alakon, amihez vállig érő, szőke haj és átlagon felüli mellbőség tartozott. A fák árnyékában beszélgetett egy pár másik emberrel, majd csilingelve felnevetett, elköszönt, és befelé indult. Ahogy arcát megvilágította a kékesszürke fény, a fiú eltátotta a száját döbbenetében.

- Hé, hé, ő nem a mi sulinkba jár? Mintha láttam volna már a folyosókon, de nem jut eszembe, ki lehet… - Oldalba bökte Nathanielt, aki éppen Effyt próbálta rábeszélni egy szál füves cigire.

- Kicsoda? A vörös? – hunyorgott arra, amerre Riley mutatott.

- Nem, tőle jobbra, a szőke. Nem végzős, vagy valami ilyesmi?

Nathanielnek leesett az álla, amikor megpillantotta az illetőt, aztán röhögve fordult Rileyhoz.

- Végzős? Hülyéskedsz? Ez Ms. Petersen, bioszt tanít, te jó ég, Effy, láttad, ki van itt?

- A jó öreg Lindsay Petersen – nevetett a lány. – Ki sem néztem volna belőle. Egészen másképp mutat így, mint a fehér iskolai köpenyben.

- Látod, ebben egyetértünk – szólt Nathaniel, majd felhajtotta maradék sörét, és Effy kezébe nyomott egy szál füves cigit. – Tessék, megyek ismerkedni, ezt szívjátok el.

Riley látta, amint Nathaniel odalép a tanárnőhöz, aki valóban tűnhetett akár végzős diáknak is. Pár szót válthattak csak, aztán a srác gálánsan előreengedte Ms. Petersent az ajtóban, rákacsintott otthagyott barátaira, majd ő is eltűnt a szemük elől. Ők ezen már meg sem lepődtek; Nathaniel majdnem minden bulinak csak az első fél óráját töltötte velük, aztán általában lelépett aznapi ismeretlen áldozatával.

- Na, Riley, bemegyünk táncolni egyet? - kelt fel Effy, majd felsegítette a fiút. Táskájából elővett egy ezüst cigarettatárcát, aminek külső oldalán egy hatalmas, kitárt szárnyú lila pillangó volt. Ahogy kinyitotta, láthatóvá vált a cikornyás gravírozás is:

"We will survive the life
and go to the hell,
fucking hell.”

Szülinapod alkalmából elmegyek veled a pokolba is.
Szeretettel: Chris Lennard

Az Inspired, amiből az idézet volt, Effy kedvenc számai közé tartozott. A tárcát még a tizenhatodik születésnapjára kapta Christől, és bár nem dohányzott, mindig magánál hordta. Tett ugyan bele pár vékony szálú, drága cigarettát, de inkább csak mutatóba, és a nehezen elviselhető, idegőrlő helyzetekre. Ezek mellé rakta be a Nathanieltől kapottat, majd nagy sóhajjal csukta be a dobozt, és tette el jó mélyre a táskájába.

Bementek majdnem a parkett közepéig, amikor Effy karját megfogta egy magas, szőke srác, és valamit a fülébe súgott. A lány csak nevetett, kicsit elpirult, majd bólintott. Amint a fiú eltűnt a tömegben, Effy odasúgta Rileynak, hogy meghívták egy italra. Barátja csak mosolygott egyet, majd oldalra mutatott, mint aki sokkal érdekesebb dolgot tud. Az a látkép tényleg megért pár misét: Nathaniel összesimulva táncolt Ms. Petersennel. A nő úgy mozgott előtte, mint a kikötözött, megvadult lányok a háremekben.

- Ebből még egyszer szép kis botrány lesz - vigyorgott Effy, mire Riley csak elnézően csóválta a fejét.

Ezután Effy eltűnt az emberek között, hogy megkeresse az ígért italt és kínálóját, a fiú pedig a felhozatalt kezdte szemlélni. Észrevett egy szimpatikus, őrült módon fel-alá ugráló lányt, és bár az illető háttal állt neki, Riley úgy döntött, egy próbát megér. A táncoló tömegen keresztülvergődve közelebb férkőzött hozzá, majd egyik kezével végigsimított a derekán.

- Táncolsz velem? – súgta a fülébe, arrébb húzva a hosszú, kócos, szőke tincseket.

- Bocsi, de én… Riley!

Riley álla a padlón koppant, ahogy végignézett kiszemeltjén. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy jól lát, és tényleg az a személy áll előtte, akit egy péntek esti buliban még messziről sem kívánt látni.

- Anya! Mi a faszt keresel itt? – kérdezte döbbenten.

- Hé, ne szólíts anyának egy ilyen helyen, le akarsz égetni? – kérdezte szemrehányóan Bubble. Riley először azt sem tudta, mit feleljen, csak nézte az anyját, aki hosszú farmerben, színes, kivágott fölsőben ugrált a Kaukázus közepén, a férfiak nem kis örömére.

- Én égetlek le téged? Hogy voltál képes idejönni, amikor tudtad, hogy itt vagyok? – csattant fel dühösen, majd a választ meg sem várva sarkon fordult, és otthagyta Bubble-t.

Meg akarta keresni Effyt, szólni akart, hogy részéről vége a bulinak, de sehol sem találta a lányt, így aztán a kijárat felé vette az irányt. Iszonyúan érezte magát, zsongott a feje, és egyre csak arra tudott gondolni, miért nem kapott az élettől egy normális anyukát, aki megbünteti, ha késik otthonról, és aggódik, ha nem telefonál, aki otthon sütöget ahelyett, hogy többet járna el otthonról, mint a tizenhat éves fia. Hangosan bevágta maga mögött az ajtót, bár tudta, hogy senkit sem ébreszt fel vele; apja nem volt otthon, valószínűleg megint valami kezdő zenekar után kutatott, akiket aztán a szárnyai alá vehet. Riley keserűen gondolt arra, hogy egyszer igazán támogathatná már őt is a sok idióta banda helyett.

Mindeközben Effy már a harmadik pohár gyümölcsvodkát hajtotta fel, és egyre kedvesebben mosolygott Jasonre, aki mindezt fizette. Néha Nathanielre pillantott, aki most már nem táncolt, inkább külön biológia leckéket vett. Lindsay Petersen készséges tanárnak tűnt, aki nem szól közbe egy jól felépített, ésszerű és hangzatos feleletbe. Hagyta, hadd csinálja a fiú, amit jónak lát - hisz Nath értette a szaknyelvet, és könnyen elkápráztatta még a legtapasztaltabbakat is. Miután megunták az elméleti oktatást, talán közös megegyezéssel úgy döntöttek, a gyakorlati alapokra fektetik a hangsúlyt, és kézen fogva eltűntek a tömegben.

Effy kezdte úgy érezni, hogy a világ gonosz tréfát űz vele, és a kép egyre csak el akart szaladni a szeme elől, vagy kidőlni oldalra, hogy megtévessze a lányt. Rekedtes hangon kérte udvarlóját, hogy menjenek ki a friss levegőre, és Jason már nyújtotta is a karját. Ahogy Effy felállt, az alkohol telibe találta elméjét. A fények hol eltompultak, hol felerősödtek, és mintha a hangerőszabályzóval is játszott volna valaki. Lassan támolygott ki a hátsó udvarra, szinte teljesen ránehézkedve Jasonre. A srác húzta volna tovább egy üres sarokba, de Effy inkább a padkát választotta.

- Mesélj magadról valamit! - kezdte Jason reménykedve, hogy csak egy kis felvezető körre van szükség, hogy kialudjanak a piros lámpák, és elindulhasson a futam. Igazán nyeregben érezte magát - avagy övé volt a pole pozíció, maradva a hasonlatnál. Miután látta, hogy Effy nem reagál, csak mered maga elé, gondolta, ad egy kis kezdőlökést. - Itt laksz bent a városban?

- Igazából koleszos vagyok - válaszolt Effy, mintha csak álmából ébresztették volna fel. Szép álom volt. - De mondhatni igen, mert szinte a barátnőmnél lakom.

Úgy tűnt, a párbeszéd nem igazán érdekelte Jasont, és Effy is hamar kezdett beleunni. Elővette a cigarettatárcát, és kivette belőle a Nathaniel által sodort füves cigit. Eszébe sem jutott megkérdezni a sráctól, hogy kér-e, csak nagy nehezen meggyújtotta, és mélyen a tüdejébe szívta. Köhögnie kellett tőle, és a szeme is megtelt könnyel, ahogy a füst megtalálta a sötét íriszeket. De aztán ismét erősen megszívta, hogy egy újabb köhögéssel meg is szabaduljon tőle.

- Tudod, ha befejezted, esetleg feljöhetnél hozzám - tért végre a tárgyra Jason, mire Effy csak egy furcsa, ködös mosollyal megrázta a fejét.

- Sajnálom, de nem lehet. - A fiú felvont szemöldökét látva folytatta: - Én szerelmes vagyok, azt hiszem.

- Szerelmes? - nevetett fel Jason, aztán hangja gúnyossá vált. - Mégis kibe?

- Én úgy hívom: Mesebeli Herceg - válaszolta álmodozva Effy, és Jason a távolba meredő tekintetéből gyanította, hogy éppen maga elé képzeli álmai lovagját.

- Aha – bólintott homlokát ráncolva a fiú, és már azon gondolkodott, hogyan vethetne véget a beszélgetésnek. Látta már, hogy ma este ez a lány nem az ő ágyában fogja álomra hajtani a csinos fejecskéjét, ő pedig nem akarta feleslegesen az idejét pazarolni.

- De tudod, ő nem szeret – jelentette ki Effy, miután újabb slukkot szívott Nathaniel cigijéből. Megpróbált hátradőlni, mire Jason gyorsan megtámasztotta a hátát, tekintve, hogy a padnak nem volt háttámlája.

- Hát az nagy kár – reagált a fiú, miközben igyekezett megtartani a lányt.

- Szerintem is kár – közölte Effy, majd hálásan borult Jasonre, örülve, hogy végre valakinek beszélhet a lelkét nyomasztó érzéseiről. Már nem igazán gondolta át, mit mond ki hangosan, a füves cigi hamar elégett a szájában, aztán hirtelen harsányan felnevetett. – Mondok valamit! – Feltartott mutatóujjával jelezte, hogy most figyeljen rá a srác, aki egyre kényelmetlenebbül ült a karjaiba dőlő Effyvel. – Meg akarlak hatni, képzeld el, hogy a zord külső körülmények úgy játszanak közre, hogy még csak el sem mondhatom neki soha, mert nem szabad, érted?

- Értem, ez tényleg szörnyű. Miért nem táncolsz egy jót? Irány a vad kaland, mi szenvedést feledtet! – nyögte Jason, majd talpra állította Effyt, és egy szelíd lökéssel elindította visszafelé.

- Jól van már, hagyj békén – rázta le magáról a fiú kezét Effy, aztán a homályos foltokon keresztül megkereste a kijáratot. – El is megyek hozzá – jelentette ki, de hangját elnyelte a bent dübörgő basszus. Tétován megindult az ajtó felé, majd kiérve a Kaukázus területéről a nyugodt, éjszakai csendbe, nagyot szippantott a tiszta, füstmentes levegőből. Botladozva lépkedett, a kerítésbe kapaszkodva, s megpróbálta felidézni, merre is kellene mennie. Eszébe villant, hogy ő most Lennardéknál vendégeskedik, mire szélesen elmosolyodott. Cassie-ék lakása nem volt túl messze, pár saroknyi gyaloglás után fáradtan dőlt a kapucsengőre. Miután beengedték, félig már öntudatlanul esett be a liftbe, és őszintén remélte, hogy amikor Chris ajtót nyit, nem kérdezősködik majd túl sokat. Bántotta a szemét a liftben világító éles neonfény, ezért inkább behunyta, és a lezárt szemhéjai előtt táncoló sötét foltokat figyelte.

Gyomra bukfencet vetett, amikor a lift egy zökkenéssel lefékezett, Effy pedig kelletlenül támolygott ki. Megállt a 15-ös ajtó előtt, és kisebb kudarcok után sikeresen be is kopogott.

- Effy, szia – köszönt vidáman Cassie, majd szakértő szemeivel felmérte, hogy barátnőjének sürgősen segítségre van szüksége, hogy át tudja lépni a küszöböt. Belekarolt Effybe, aki nem köszönt vissza, csak nézett értetlenül körbe az üres lakásban.

- Hol van Chris?

- Chris? Hol lenne? - kérdezett vissza értetlenül Cassie, miközben segített levenni Effy lábáról a cipőt. - A szobájában van, gondolom, alszik, vagy ilyesmi - vonta meg a vállát. Miután végre sikerült kiszabadítania barátnőjét a tornacipők fogságából, nagy nyögéssel emelte meg kissé, és elindult vele saját szobája felé. Effy közben csacsogva magyarázott valamiről, de szemei csukva voltak, még mindig zavarta a számára erős fény. Aztán mégiscsak megadta magát a világosnak, ahogy meghallott egy mély, fáradt hangot.

- Huh, látom, jó buli volt. Hagyd, hadd segítsek - lépett közelebb Chris, és ölbe kapta a lányt. Cassie hálásan fújta ki a levegőt, és mosolyogva figyelte, ahogy Effy Chris nyakába karolva utazik, és valami vártoronyról magyaráz.

- És akkor jönne egy sárkány, de tudod, olyan nagy, animált meg minden - vázolta Chrisnek nagy kézmozdulatokkal miután végre sikerült vízszintesbe helyezkednie a puha ágyon. - Apa meg lenne az öreg király, akinek az egyik szeme felhő, a másik meg napocska. Értesz engem? - kérdezett vissza gyanúsan hunyorítva Chrisre. Az csak vigyorogva bólintott egyet.

- Nem tudom, apád sírna vagy nevetne, ha így meglátna, de én biztosan kinevetlek - válaszolt. - Vetkőztesd le, és ügyelj rá, hogy elaludjon - fordult Cassie-hez -, nem szeretném, ha este egyedül mászkálna a lakásban betépve.

- Szerintem zárd kulcsra a bejárati ajtót. Meg a te szobád ajtaját is, ha jót akarsz. Képes lenne történeteket mesélni neked egész éjszaka...

- Cass, adsz egy kis sajtot? - kérdezte Effy közbevágva a beszélgetésbe, mire mindkét Lennard felnevetett. Chris homlokon csókolta lányát és annak barátnőjét (aki erre valami békáról kezdett magyarázni, ami ijesztően hasonlított Bubble hajdani meséjére), aztán jó éjszakát kívánva becsukta rájuk az ajtót.