Kedves olvasóink!

Hát elérkezett az idő, hogy ezt a történetünket is lezárjuk egy amolyan „Hogyan készült?”-féle irománnyal. Itt most – a TSS végével ellentétben – inkább a mi véleményünket, hozzáállásunkat, elhatározásainkat olvashatjátok a Little Starsszal kapcsolatban.

Amikor véget ért a The Skunk Skins című regényünk, már tudtuk, hogy képtelenek leszünk befejezni, teljesen elszakadni az univerzumtól, így jött az ötlet egy amolyan második generációs sztoriról. A fő célunk az volt, hogy ezúttal kicsit máshogy közelítsünk az egészhez. A Little Stars más korosztályról szólt, akiknek merőben más problémáik voltak – és ez, érthetően, talán közelebb is állt hozzánk, a mi mindennapi gondjainkhoz. A mozgató rugó természetesen a barátság, az egymáshoz való viszonyok voltak, de a háttérben ott leselkedett a srácokra az iskola fenyegető árnya, a szülők túlzott féltése vagy számukra nehézkes jelleme, a szerelem többféle formája, és saját füstös, nehéz lelkük.

Mindezek mellett persze arról sem feledkezhettünk meg, hogy ezek a tinédzserek zenészcsemeték, ráadásul nem is akármilyen zenészek csemetéi, így természetes volt, hogy a The Skunk Skins zenekar évtizedes titkai is szerepet kapnak – még ha nem is fő cselekményszálként. Igyekeztünk nem túl nagy hangsúlyt fektetni a szülőkre, hiszen ez most nem róluk szólt, de azért párszor mégis megemlítettük őket, hogy kiderüljön, kivel mi történt a zenekar feloszlása óta, hogyan boldogultak a továbbiakban.

A Little Stars vázlata egyébként már akkor készen volt, amikor a The Skunk Skins epilógusát töltöttük fel, így aztán meg sem álltunk az írásban, ahogy bepötyögtük az utolsó pontot a TSS végén, azzal a lendülettel nyitottuk az új dokumentumot a Little Starsnak. Először nekünk is furcsa volt megszokni az LS stílusát, de aztán hamar belerázódtunk, és éppúgy képesek voltunk rajongani a saját szereplőinkért, mint a TSS-ben.

Szerettünk volna egy kicsit mást, máshogyan csinálni, és csak remélni tudjuk, hogy össze is jött. Mi nagyon élveztük mind a vázlatírást, mind a kidolgozást és a konkrét megírást.

Azért muszáj kis szót ejtenünk az elpotyogtatott utalásokról is. Ezúttal kisebb szerepet kapott az, hogy konkrét szófordulatokat vagy szövegrészleteket emeljünk át zeneszövegekből, de gyakran nem tudtuk kizárni magunkat a hatások alól – mint azt az epilógus végi idézet is tükrözi, ami egyébként egy Quimby szám majdnem-verszaka. Így kaptak a srácok szájukba néha Villette-esen elmerengő mondatokat, QaF-ból kiemelt töredékeket, vagy így lett Susan ruhája barackvirág színű. Megannyi részbe pedig természetesen saját kis dolgokat írtunk bele, ami talán a legtöbb embernek nem is mond semmit, és nem is ezért kerültek bele, inkább csak magunk és egymás szórakoztatására.

A személyes kedvenc szálunk az Effy/Chris kapcsolat volt, ez talán a legelső dolog volt, amit biztosan tudtunk a történetből már a legelején. A reménytelen szerelem, ami annyi tiltótábla mögött rejtőzködött, hogy Effy nem is merte pirulás nélkül bevallani senkinek. Nathaniel se veled, se nélküled kapcsolata pedig szerintünk sokak számára ismerős lehet, hisz ez is egyike a tinédzserkori bántalmaknak. Riley pedig a tipikus meg nem értett lélek, az az ember, aki hat, és akinek nincs szüksége rá, hogy rá hassanak. Rossz időben és rossz helyen született, ezért is küldtük el, hogy számára is lehetőség lehessen a happy end.

Cassie és Annie kapcsolata is megér itt egy bekezdést; az egész történetben Cassnek nem csak Nathaniellel van problémája, meg a srác biológiaeredményeivel, még a tetejébe itt volt az édesanyja, aki egy majd’ húsz évvel fiatalabb férfivel költözött össze, s a lány úgy érezte, már nem fér bele Annie életébe. Ez csak fokozódott, amikor kiderült, hogy úton van a kistesó – de ahogy a TSS-ben is, itt is fontos változást indított el az a pillanat, amikor Cass először látta a húgát. Mert ugye, Alextől és Christől tudtuk már, hogy egy édes kis csöppség milyen hatással van az emberre…

A Little Stars olyan szempontból is más, hogy sokkal könnyebben folytathatnánk a jövőben, elvégre a mi korosztályunk életébe újra és újra beköszönnek ezek a problémák, így az epilógus akár egy következő regény prológusa is lehetne. Mi azonban mégsem ezt az utat választottuk. Ismét egy más kategóriába tartozó történetbe kezdünk bele, ezzel most már tényleg elbúcsúzva a teljes Lowell- és Lennard-családtól, valamint az előkelő Gay-famíliától.

Következő regényünkben, ami azért valószínűleg csak a tél közepe táján indul majd, Riley kap főszerepet, és a történet színhelye is áttevődik az esős, ködös angol honból a napfényes Miamiba. Hogy miről is fog szólni a sztori, azt nem lőnénk le teljesen előre, de amint az egész körvonalazódik, a ficblogunkban találtok majd róla bőven infót.

És ismét meg kell köszönnünk azoknak, akik végigkövették a Little Stars tagjainak sorsát, akik együtt izgultak velünk, és hát ugye főleg azoknak, akik még kritikát is írtak. Barackvirág, Grétám, Villette, Maise, Shanon, Zsófia, Aryanna és a többiek: köszönjük szépen. Nagyon sokat jelentettek a kritikáitok, az őszinte véleményeitek. Nektek köszönhetjük, hogy valóban úgy éreztük, nem csak magunknak írunk, hogy van értelme ennek az egésznek, és adni tudunk, meg tudunk hatni titeket.

Sajnos képtelen vagyok kihagyni, hogy a hírességeknek is hajlongjunk egyet. Kiss Tibi és a Quimby zenekar szőtte át a történetet, a címek, az érzések, a hangulat mind-mind köthető hozzájuk, így nagy hálával tartozunk nekik. KissTi borzongató hangja pedig csak hab volt a tortára, amiből majd Lovasi András kiugorhat.

Tehát összefoglalva: köszönjük szépen, hogy olvastátok, szerettétek, köszönjük, hogy írtatok nekünk. Minden egyes kritikának nagyon örültünk, a kérdéseknek, a szavazatoknak a ficblogban – szóval tudjátok, olyan tipikus, cseppet nőietlen üvöltéssel: KÖSZIIII!

Luciatus és Tania

PS.: Még hallotok rólunk ;)