Cassie a fotelban ült, és a földig hajolva próbálta felvenni fekete szandálját. Meghúzta a sötét bőrszíjakat, majd egyenletesen feltekerte a lábszárára, hogy aztán a térde alatt összekösse őket. Ugyanezt megismételte a másik lábán, ügyelve minden apró részletre. Mikor aztán elkészült, megigazította magán a gondosan kiválasztott sötétbarna ruhát. Egy egyszerű, pánt nélküli egyberuha volt, ami különböző hosszúságokban takarta el hosszú combját, míg derekán vastag bőr öv fogta körül. Kritikusan belenézett a tükörbe, hogy még egyszer ellenőrizze az összképet.

Elhúzott szájjal forgatta meg a nyakában lógó kis, fémes színű csillagot. Nem volt elégedett a látvánnyal, tökéletesen akart kinézni ezen az estén. Megfordult a fejében, hogy gyorsan új frizurát varázsol magának a mostani, hullámosan alábukó, rendezetlen fürtök helyett, de tudta, hogy ha így folytatja, el fog késni.

Nagy sóhajjal hagyta ott tükörképét, majd táskáját felkapva kilépett a lakásból. Apja a szobájában volt, magára csukta az ajtót, és Cassie az előbb határozottan úgy vélte, hogy gitárhangot hall, ezért nem akarta zavarni. Gondolta, hogy apja megint elmerül a munkában, biztosan írt valami új dalt. Mióta Alexszel ismét rendeződött a viszonyuk, Chris meglehetősen sok időt töltött dalszerzéssel. Homlokon csókolta a múzsa, de legalábbis Alex Lowell biztosan.

Amint kiért, Cassie idegesen rágyújtott. Nem értette, miért érzi kényelmetlenül magát, miért feszeng, mint valami szűzlány. Lassan indult el a hosszú, forgalmas utcán, és átkozta a párával telt, szmogszagú levegőt. Ironikusan gondolt bele, hogy Riley most biztosan a tengerparton sütteti a hasát, elmerül a hűs habokban, vagy lábát lógatva ül egy sziklán, és figyeli a part és a víz állandó küzdelmét.

Fogalma sem volt, mekkora az időeltolódás, de szíve szerint azonnal felhívta volna a fiút, hogy szitkait a nyakába zúdítsa, és megköszönje neki az idióta jótanácsait. Hiába tudta, hogy előbb-utóbb maguktól is rájöttek volna a megoldásra, és Riley csak felgyorsította kicsit a folyamatot, jelen pillanatban nem volt túl hálás barátjának, miközben nagyokat nyelve, furán remegő gyomorral sétált a kiválasztott étterem felé. A legutolsó dolog, amire gondolni akart, az evés volt.

Sietősebbre vette lépteit, miközben ezerszer megbánta, hogy pont ezt a ruhát vette fel. Fázósan összefűzte karjait a mellkasa előtt, csuklójáról lógó fekete táskája ütemesen ütközött a térdével. A hűvös, kora esti szél lágyan ringatta a fák lombkoronáját, belekapott a lány szőke fürtjeibe, és fellibbentette a ruháját. Cassie ügyetlenül lesimította az anyagot, s közben ellenőrizte az időt is; ma, ellentétben a többi randijával, semmiképpen sem akart elkésni, így még gyorsabbra vette a tempót, magában leátkozva kényelmetlen szandálját a lábáról.

Befordult a zajos főutcára, és az emberek feje felett az éttermek tábláit kezdte figyelni, keresve a Nathaniel által kiválasztottat. Hamar megtalálta, és kissé lassítva, menet közben igyekezett rendbe szedni magát, a haját hátravetette, ruháját megigazította, majd megszidta magát, amiért úgy izgul, mint tizenkét évesen. Nagy levegőt vett, majd magabiztos mosollyal belökte az üvegajtót, és elegánsan besétált rajta.

Effy szétszórtan pakolászta cuccait. Nemrég költöztek be a kicsiny belvárosi lakásba, és még sehogyan nem tudta megszokni, hogy szobája jelentősen összement. Az ágya, ami kicsivel szélesebb volt ugyan, mint az egyszemélyes ágyak többsége, még így is túl keskenynek tűnt. A lila ágytakaró, amit azért terített rá, hogy elfedje az alatta lévő kupit, összegyűrődött a rádobált tárgyaktól. Táskák tömkelege hevert szanaszét a földön. Szekrénye ajtaja nyitva volt, mivel a lány eredménytelenül próbált beleférni a szűkös fiókokba.

Az új élet eleinte izgalmasnak tetszett, de most már kezdte sajnálni az otthagyott dolgait. Új bútorokat kapott, és a cuccai nagy részét fel kellett vinnie a padlásra. Múlthéten napokig szortírozott, hogy csak attól váljon meg, amitől nagyon muszáj, de be kellett látnia, hogy így nem fog menni.

Nagy sóhajjal nyugtatta le magát, hogy aztán mindent elölről kezdjen. Próbált nem gondolkozni, kizárta agyából a zavaros, fájdalmas emlékeket, amik Riley elutazása óta gyötörték. Szinte minden nap felhívta barátját, volt, hogy egy nap többször is, csak hogy hallja a hangját, hogy megbizonyosodjon róla, hogy minden rendben van. Tudta, hogy az idő múlásával majd elfelejtik egymást, hogy a telefonok egyre semmitmondóak lesznek, egyre rövidebbek és ritkábbak, míg fel nem adják a küzdelmet a világ ellen, és akkor már maradnak az ünnepi felköszöntések. Effy szerette volna kitolni az elszakadást, minél messzebbre dobni a jövő ingoványos talajára, hátha elnyeli a föld, és nem kell megválniuk egymástól.

A veszteséget, ami Riley költözésével érte, feldolgozhatatlannak tekintette. Egyre csak az a pár másodperc járt a fejében, amikor egymást ölelték, amikor Riley megkérte, döntsön. Könnyű azt mondani, szidta magában Effy, de tudta, hogy a srácnak igaza van.

Mivel lassan elérkezett a nyár, és már csak pár hét volt hátra az iskolából, Alex alig volt otthon. Szervezte a fesztivált, amire idén Chris bandája külön VIP meghívást kapott. Intézte a jegyeket, az előadók listáját véglegesítette, és ha éppen akadt pár szabad perce, akkor azt próbálta igazságosan megosztani a lánya és Chris között. Effy nem igazán bánta, hogy apjának ennyi dolga akadt, hiszen így szabadon találkozhatott Bennel, bármikor átugorhatott Cassie-hez, és akkor ment el borozni Nathaniellel, amikor csak akart.

Miután nyugodtan, összeszedetten átgondolta, hogyan is pakolja el a táskáit, egy csapásra sikerült véghezvinnie az akciót. Mosolyogva csapta be a szekrény ajtaját, hogy aztán nagy gonddal ráragaszthassa a régi plakátját, amin a félmeztelen Chris pózolt. Ajkába harapva simított végig a képen. Chris Lennard, a bálvány, a fehér lovon érkező herceg, a tökéletes ideál, az eszményi férfi. Enyhén belepirult a bűntudatba, amikor kezébe vette a következő posztert, amin Chris és Ben karoltak egymásba, kihívó pillantásokat lövellve a kamerának.

- Beszéltél Rileyval?

- Igen. – Cassie elmosolyodott, és a poharáért nyúlt, kortyolt egyet a borból, majd folytatta: - Igazam volt, Miami tényleg tök jó hely.

- Az – hagyta rá Nathaniel. Már bánta, hogy pont ezt a témát hozta fel, barátja utazása óta ugyanis ő igyekezett minél kevesebbet gondolni rá. Felhívta néha, megkérdezte, hogy van, Riley is telefonált párszor, de Nath még a nevét is próbálta a lehető legritkábban kiejteni. Ő nem úgy állt hozzá, mint Effy, aki elsírta magát, ahányszor szóba került a fiú, és görcsösen kapaszkodott az emlékébe. Nem, Nath úgy érezte magát, mint aki elveszítette a fél karját – tudta, hogy soha nem lesz másik, de minél hamarabb túl akarta tenni magát a dolgon.

- Nekem is hiányzik – szólalt meg hirtelen Cassie, és átnyúlva az asztal fölött megszorította Nathaniel kezét. – Ő volt a csapat esze – kuncogott.

- Aki mindig jobban tudta, nekünk mi a jó – tette hozzá a fiú, és egy pillanatra elgondolkodott, vajon mit jelent, hogy máris múlt időben beszél róla.

- De általában igaza van. Nézz csak körül, ezt is ő intézte el nekünk – csóválta a fejét a lány.

- És ki tudja, lehet, hogy szidjuk is majd érte rendesen – vágott vissza Nathaniel, majd egy sóhajjal eldöntötte, hogy ideje másról beszélni. - Négyest kapok bioszból – dobta el az információt, majd nagyot kortyolt a borból, hogy elrejtse szemtelen vigyorát a lány elől. Cassie felvonta jobb szemöldökét, és egy gúnyos félmosollyal gratulált barátjának. Nathaniel bármiben le merte volna fogadni, hogy így reagál majd. Néha úgy érezte, jobban ismeri a lányt, mint ő maga, és épeszűbb indokokat tud felsorakoztatni Cassie tettei mögé, amit az ifjú Lennard hölgy csak a génkészletére fogott és meggondolatlan cselekedetnek bélyegzett.

- Hihetetlen, hogy már ennek az évnek is mindjárt vége – tűnődött el Cassie. - Újra eljött a fesztiválok, a spontán bulik és a hetekig tartó piálások ideje. Vajon minden nyarunk erről szól majd?

- Az idei mindenképpen más lesz – szállt be a mélázásba Nath is. - Sok mindenen változtatnunk kell, és idén nem halogathatjuk tovább. Megígértük Rileynak, tartozunk neki annyival, hogy megtegyük érte, és talán magunkért. - A mélybordó asztalterítőt bámulta, miközben ujjaival végigsimított Cassie vékony kezén. - Nem akarom újra elkövetni ugyanazokat a hibákat.

- Talán már én is meguntam – vont vállat a lány. - Mindig könnyebb volt ráfogni valakire, ha elszúrtam valamit. Egy kicsit önző voltam, azt hiszem. Nem gondoltam arra, mi lesz másnap, mit szólnak a többiek, csak azzal foglalkoztam, hogy nekem jó legyen. De nekem már nem tud jó lenni...

- Mint valami szextanácsadás – nevetett fel Nathaniel hirtelen, enyhe pírt csalva Cassie arcára, ugyanis az éppen érkező pincér meghökkenve és kissé méltatlankodva fogadta a kirohanást.

- Úgy pirulok, mint Effy. Lehet, hogy valahogy Lowell-gének kerültek belém – húzta el a száját, miután rendeltek.

- Nem akarom tudni – vágta rá gyorsan Nathaniel, és egy finom mosoly kíséretében ismét végigsimított Cassie kezén, ezúttal már tartva a szemkontaktust.

Effy szíve vadul kalapált, miközben a lift megállíthatatlanul suhant vele a legfelső emelet felé. A gyomra enyhén remegett, úgy érezte, ha még pár szintet utaznia kellene, biztosan kidobná a taccsot, amikor azonban megérkezett, mégis túl rövidnek érezte az utat. Bizonytalan léptekkel hagyta el a felvonót, még mindig azon gondolkodva, hogy talán jobb lenne visszafordulni. Próbálta felfogni ép ésszel, hogy mire készül, de agyának fogaskerekei mintha most lelassultak volna, nem volt képes átgondolni, helyes-e, amit tesz.

Megállt az egyszerűen díszített faajtó előtt, és vett egy mély lélegzetet. Alex Susannal volt, a válás részleteit beszélték meg, Cassie Nathaniellel randizott. Aznap nem koncertezett a Paul Street Boys, tehát ha jól kalkulált, egyedül Chris tartózkodott a lakásban. Csak azt remélte, hogy nem találja szembe magát Bennel, vagy egy noname egyéjszakás rajongóval.

Még nem tudta rávenni magát, hogy bekopogjon, mérlegelte a lehetőségeit, elvégre még mindig visszafordulhatott. Próbált tiszta fejjel gondolkodni, de onnantól, hogy meglátta a posztert Benről és Chrisről, és eszébe jutott Riley tanácsa, valami szokatlan önbizalom és határozottság töltötte el, aztán a lába már elindult magától. Csapot-papot otthagyott, a sporttáskájából még alig pár ruhadarabot pakolt ki, a poszter félig felragasztva lógott a szekrényén, íróasztalának fiókjai kihúzva maradtak. Ha Alex hazaér közben, akár azt is hiheti, hogy új lakását feldúlták, Effyt pedig elrabolták, de mindez a lányt akkor egyáltalán nem érdekelte. Kisimított pár rakoncátlan hajtincset az arcából, aztán felemelte a kezét és hármat koppintott az ajtón.

Hallotta a közeledő lépteket, s ekkor átfutott az agyán, hogy esetleg elszaladhatna. Aztán úgy döntött, ez mégsem illendő viselkedés egy majdnem felnőtt embertől, így megköszörülte a torkát, és megpróbálta leplezni idegességét.

- Hello, kislány – jelent meg Chris az ajtóban, egy széles vigyorral megajándékozva látogatóját. Effy szája széle megrándult a „kislány” szó hallatára, és már bánta az egészet.

- Szia – mosolyodott el félszegen, miközben belépett a lakásba.

- Cassie nincs itthon – tájékoztatta a férfi Effyt, miközben hellyel kínálta.

- Nem hozzá jöttem – jelentette ki gyorsan a lány, mielőtt még felmerülhetett volna benne, hogy sajnálkozva távozik. Nem ült le, csak a kanapénak támaszkodott, mert úgy érezte, ennyi támogatásra azért szüksége van.

- Mi a baj? – Chris gyanakodva lépett közelebb, megállt a lánnyal szemben, és aggódó arckifejezéssel a másik tekintetét kereste. – Eff, történt valami?

- Hát, tulajdonképpen nem – kezdte Effy bizonytalanul. Lábai remegtek, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy mennyire hívogató lenne beleájulni a kanapéba, de aztán elvetette az ötletet. Tudta, hogy össze kell szednie magát, már csak Riley kedvéért. Ez az ügy pontot kívánt, hogy azt a végére vagy az i betű tetejére rakja majd, az a jövő zenéje volt.

- Hé, királylány, nyögd már ki, mi bánt – emelte fel Chris Effy állát. Kedves mosolya pírt csalt a lány arcára, amin Chris magában jót nevetett: akárcsak az apja, gondolta.

- Én... szeretlek.

- Nézd, Cass – kezdte Nathaniel felbátorodva a csaknem fél liter bortól, amit a vacsora közben elfogyasztottak. Már a desszertjüket ették, mindketten csokitortát kértek. - Azt hiszem, te vagy az a lány, akire vártam.

Cassie széles mosolyra húzta a száját, és szinte belenevetett a villáján lévő utolsó tortadarabba, majd gyorsan szájába vette, hogy nehogy illetlenül félbeszakítsa a romantikusnak induló monológot. A vacsora eddigi részén nem esett szó arról, hogy mit is keresnek itt egyáltalán, így már a lány is elérkezettnek látta az időt, hogy meghallgassa a kulturált formába passzírozott vallomást.

- Ígérd meg, hogy nem nevetsz ki – figyelmeztette játékos keménységgel Nathaniel, amint észrevette a megbújó vidámságot, ami Cassie szemeiből csillogott. Még élénken élt emlékeiben az a nap, amikor esetlen próbálkozására heves kacagást kapott válaszul, és nem szerette volna megismételni.

- Felesleges költői mondatokba bocsátkoznod, mindketten tudjuk, mit akarsz mondani – vágott közbe mégis Cassie, megragadva Nathaniel asztalon árválkodó kezét. - Csak bökd ki, és akkor azt mondom, én is, és kész is – vont vállat mosolyogva.

- Ki érti a nőket, te jó ég! - fakadt ki Nath. - Na jó, hát legyen. Szeretlek – nyögte ki vigyorogva. Sehogy sem sikerült normális arckifejezéssel végigbírnia ezt a pár másodpercet, de Cassie nem is okolta ezért. A lány áthajolt az asztalon, mosolya csókot kért régi-új barátjától. Ő ennyiben kifejtette véleményét a dologról.

- Akkor mi most járunk? - kérdezte fintorogva a szétválásuk után.

- Nagyon úgy néz ki... Látod, hova jutottunk! És ez is mind Riley hibája – csóválta a fejét felháborodva Nathaniel, majd mindketten elnevették magukat, és újabb csókba bocsátkoztak. Bár mindketten megígérték maguknak és Rileynak is, hogy ezen az estén a szeretkezés kimarad, de pontosan tudták, hogy ez könnyelmű kijelentés volt, és könnyen túlteszik majd magukat ezen az apró hazugságon.

- Hogy micsoda? – kérdezte Chris egy halk nevetéssel, ujjával még mindig feltartva Effy állát, hogy kénytelen legyen a szemébe nézni. A lány úgy érezte, a gyönyörű kék szemek minden gond nélkül a szívébe látnak, így nem tartotta szükségesnek, hogy bármit is feleljen a férfi kérdésére; biztos volt benne, hogy Chris anélkül is tudni fogja, hogy teljesen komolyan beszél.

A férfi azonban egyáltalán nem Effy tekintetéből olvasta ki a vallomás őszinteségét. Nem, ami őt megdöbbentette, és ráébresztette, hogy ez egyáltalán nem egy gyermeki butaság Effy részéről, az a lány arcán megjelenő halvány rózsaszín pír volt. Mintha Alexet látta volna maga előtt, aki ugyanilyen csillogó szemekkel, pontosan ugyanígy elpirulva vallotta be neki, hogy szereti… Chris zavartan túrt a hajába, elengedte a lányt, és hátrébb lépett, azon tépelődve, mégis mit feleljen erre.

- Effy, ezt nem gondolhatod komolyan – rázta a fejét nagyot sóhajtva. – Neked ott van Ben, ő szeret téged, és megérdemli, hogy viszont szeressék.

- Tudom – felelte a lány. Elfordította a fejét, és az ajkába harapott. Persze, hogy tudta, mennyire önző módon viselkedik, de hiába volt Ben annyira tökéletes, ő képtelen volt lemondani érte az álmairól.

- Tudod, hogy fontos vagy nekem – folytatta Chris suttogva. Belátta hogy a filmekből és szappanoperákból lopott „de ő szeret, ő a neked való”-duma nem fog használni, és Effy nem is érdemli meg. A komoly vallomások ideje elérkezett, hát ő sem fullaszthatta ócska drámába a beszélgetést. Tudta, mekkora bátorság kell hozzá, hogy valaki kiejtse ezt a szót úgy, hogy igaz érzelmek lapulnak mögötte, amik megkönnyebbülten törhetnek ki verbális fogságukból. - Olyan vagy nekem, mintha csak a lányom lennél. Egy eltévedt szerelemgyerek, aki meghazudtolta a biológia törvényeit, és mesébe illően pontosan érkezett – mosolygott halványan, ahogyan agyát elöntötték az emlékek.

- És ha csak... ha csak egyetlen éjszakára... - Effy elharapta a mondat végét. Arcát elöntötte a pír, és érezte, hogy menten összeesik. Zuhant a föld felé, csukott szemmel várva a jól ismert pofára esést. Már bánta, hogy eljött – félt, hogy ezután minden megváltozhat.

- Nézd, Effy – sóhajtott szinte csalódottan Chris, de Effy közbevágott.

- Gondold azt, hogy Bridget vagyok! - sziszegte dühös kétségbeeséssel. Az a tény, hogy nővére megkaphatta, amire ő világéletében vágyott, és még kérnie sem kellett, teljesen kiábrándította. Chris felnevetett a név hallatán.

- Effy, Effy, drága kicsi Effy! Te annál sokkal többet jelentesz nekem, hogy csakúgy megdugjalak, mint a nővéredet. Névtelenül, egy ócska papírt bámulva, miközben a lelkem mélyén másra gondolok, másra vágyom. A test kielégíthetetlen szükségletei... ez örök hibám marad. De ekkora hibát még én sem követnék el. - Chris félt, hogy megbántotta a lányt. Kifakadásaik kezdtek túl őszinték lenni, kompromisszumok és szabályok nélkül törtek utat egymástól, egymás felé.

- Ez egyszerűen… - kezdte Effy a fejét rázva, de maga sem tudta, hogyan fejezné be a mondatot. Képtelenség, igazságtalanság, kegyetlenség – nem Christől, hanem a sorstól, az élettől, vagy akármi is legyen az, ami dróton rángatja őt, mint valami ócska babát. – Sajnálom – suttogta végül.

- Ugyan, örülök, hogy elmondtad – mosolygott rá kedvesen Chris, majd hozzátette: - És attól, hogy én nem szeretlek úgy, ahogy te szeretnéd, még nagyon fontos vagy nekem, ezt ne felejtsd el.

- Mert ott van...

- Az édesapád – fejezte be a mondatot a férfi egy beismerő bólintással. – Magatoktól is rájöttetek Cassie-vel, fogalmam sincs, honnan, de nincs értelme úgy tennünk, mintha ez nem létezne. Soha senki iránt nem éreztem még csak hasonlót sem. Szeretem Alexet.

- Ez kicsit bizarr, nem? - nevetett fel Effy, majd Chris felvont szemöldökét látva folytatta. - Idejöttem, hogy szerelmetvalljak, és most te is ezt teszed, csak nem... - Ebben a pillanatban Effy kénytelen volt befejezni a mondatát, ugyanis ajkait más feladatra kényszerítették.

Chris döntött. Itt állt előtte a legjobb barátja lánya, és édes, kétségbeesett pillantásokkal bámult rá. Pontosan tudta, hogy rengeteg rajongó van úgymond belézúgva, nem egy szerelmeslevelet és ajánlatot napott már, azonban Effy egészen más volt. Ő valóban ismerte, nem csak pár koncert, interjú vagy blogbejegyzés alapján ítélte meg – vagy talán el – őt. Látta megtörten, másnaposan, idegesen, boldogan. Néha már azt érezte, Effy náluk lakik, ő is a család része. Szerette a lányt, és félt, hogy ezek után nem hinné el.

Ahogy száraz ajkai a puha szájhoz értek, ahogy összekapcsolódtak, tudta, hogy valami idegen fénycsóva szalad át rajtuk, hogy körbeölelje őket. Hogy mi volt ez, arról filozófusok és ráérő emberek százai veszekedhetnének. Törődés, szeretet, odaadás... Bárminek is nevezhették, Christ nem érdekelte. Szeme szinte automatikusan lecsukódott, keze a lány állára siklott. Kicsit le kellett hajolnia, de igykezett úgy helyezkedni, hogy Effy semmit ne fogjon fel a kényelmetlenségből. Tökéletesre akarta ezt a pillanatot.

Effy annyira megdöbbent, hogy az első percben fel sem fogta, mi történik vele. Csak állt, tágra nyílt szemekkel, zakatoló szívvel, és úgy érezte, valami lila ködben lebeg, mintha Chris csókja elmosta volna a körülöttük lévő világot. Százszor, ezerszer elképzelte már ezt a pillanatot, de a valóság minden álmát felülmúlta. Észrevette, hogy Chris lehunyta a szemét, így ő is ezt tette, ezzel teljesen átadva magát a varázslatnak.

Tudta, hogy a férfi egyik nőjét sem csókolta meg csukott szemmel, hiszen ez egyike volt a Chris körül terjengő – többnyire igaz – pletykáknak. Számtalan, a magánéletét firtató cikkben, fórumon jegyezték meg, illetve több szerencsés rajongó is beszámolt már erről. A lány úgy érezte, Chris lezárt szemhéja nagyobb ajándék, mint a csók maga.

Hát megtette. Elmondta neki, bevallotta féltve őrzött titkát, amiről azt hitte, soha nem tudja meg senki, és még ha a férfi el is utasította, Effy akkor sem bánta meg tettét. Egy teherrel kevesebb nyomta a szívét, és talán már itt volt az ideje, hogy észrevegye a minden mást elvakító rajongás mögött megbújó valódi szerelmet.

A csókot elválás, majd hosszú, szótlan ölelés követte, és csendes búcsúzás zárta le örökre. Ahogy Effy kilépett az utcára, zúgó fejjel, reszkető végtagokkal, levakarhatatlan mosollyal, teljesen új embernek érezte magát. Hát felnőtt, végre, a hercegnő kipottyant a vártoronyból, hogy élhesse a valódi, cseppet sem olyan boldog és idilli, mégis csodás életét.

Fülében ott szólt az egyik lelkes, szerelmes Paul Street Boys szám; szinte ugrálva, ütemre lépkedett. Magában újra és újra megköszönte Rileynak a tanácsot, és alig várta, hogy hazaérve, a szekrényén lógó plakátot figyelve elmeséljen barátjának mindent percről percre.

Alex Lowell fél szemöldökét felvonva figyelte a lányát autójából. Nem tudhatta, mit keres itt Effy, de észrevette a lányból sugárzó, szikrázó boldogságot, és önkétlenül is elmosolyodott. Bármi is történt, Alex hálát adott érte az égnek.