Alex csak fél füllel figyelt fel a bejárati ajtó halk kattanására, majd a kulcscsörgésre. A nappaliban ült, ölében fehér laptopjával, és az e-mailjeit, valamint az általa szervezett fesztivál honlapját olvasgatta. Hallotta, amint Susan leveszi a kabátját, kibújik a cipőjéből, majd megcsapta a nő parfümjének édeskés illata. Érdekes módon ez nem az volt már, amit Alex a születésnapjára vett neki, de a férfi már nem foglalkozott ilyen apróságokkal. Várt, hátha a nő megszólal, köszön, de amikor hátrafordult, felesége éppen az egyik ajtó mögött igyekezett minél gyorsabban eltűnni.

- Szép estét - köszönt Alex szemöldökét felvonva, mire Susan összerezzent és hátrafordult.

- Uramisten, Alex, nem is láttam, hogy itt vagy - mosolyodott el. - Megijesztettél.

- Így kiöltöztél egy tárgyalásra? - kérdezte a férfi, végignézve feleségén. A nő elegáns, barackvirág színű ruhát viselt, ami remekül kiemelte még mindig csodálatos alakját, és dús, sötétbarna haját, amit most idegesen tűrt a füle mögé.

- Tetszik? Tegnap vettem - mesélte, mire Alex elismerően bólintott.

- Gyönyörűen áll - bókolt őszintén, de hozzátette: - Neki is tetszett?

-Alex, nézd – túrt a hajába egy nagy sóhaj közepette Susan, de férje nem hagyta, hogy befejezze.

- Hol van Bridget? Na és Effy? Tudod, hogy egy velünk majdnem egykorú pasival randizik? Bridget pedig úgy viselkedik, mint egy ócska ribanc. De téged nem érdekel semmi más rajta kívül – sziszegte dühösen Alex, mire Susan is belelendült.

- Igazán egy szavad sem lehet! Te voltál az, aki megcsaltál, ráadásul egy férfival! - üvöltötte most már magából kikelve. Annyira visszataszító és ellentmondásos volt, ahogy férjével veszekedett kifestett arccal, csodaszép ruhában.

- Miért, te talán nem egy férfival csalsz meg? - kérdezett vissza szinte már nevetve Alex. - De én akkor a családot választottam, és meg sem fordult a fejemben, hogy idáig fogunk jutni.

- Hagyjuk ezt abba, nincs semmi értelme.

- A veszekedésünkről beszélsz vagy a házasságunkról? - kérdezte szárazon Alex, mire Susan összevonta a szemöldökét, és hosszan a férfi szemébe nézett.

- Azt hiszem, mindkettőről. Szeretem őt, Alex. Ismét fiatalnak és hasznosnak érzem magam, egyszerűen újra élek... - sóhajtotta álmodozó tekintettel. Alex vállat vont, annyira nem érte meglepetésként a dolog. Régóta tudta, hogy előbb-utóbb itt kötnek ki, már hozzászokott a gondolathoz, és azt is tudta, mit fog ezután tenni. Valahol mélyen már szinte várta ezt a pillanatot.

Jó éjszakát kívánt leendő exnejének, majd laptopját felkapva az emeletre sétált, hogy berendezkedjen a vendégszobában. Leült az ágyra, és előkapta a mobilját, dobogó szívvel megnézte, mennyi az idő. A kis kijelző kilenc órát mutatott, mire Alex ironikusan gondolt arra, hogy Susan most tökéletesen időzített.

Remegő ujjakkal, hatszor elrontva írta meg végül az sms-t, amit már legalább tizenöt éve szeretett volna elküldeni. Egyetlen mondatot tartalmazott az üzenet, ami most az életét is megváltoztathatja. Figyelmesen elolvasta még pár ezerszer, hogy biztosan jól írta-e, majd, még mielőtt belegondolhatott volna, hogy komolyan ezt akarja-e, elküldte.

Lerohant a lépcsőn, a kabátjáért nyúlt, felkapta a furgon kulcsát, majd el sem köszönve becsapta maga után az ajtót. Fejében visszhangzott a mondat, és tudta, hogy helyesen cselekszik.

„King’s Cross, háromnegyed tíz.”

Cassie szobájából üvöltött a zene. A basszus minden ütemre megrázta a falakat, míg az énekesnő magas hangja betöltötte a kis lakást. A lány fehérneműben állt a tükör előtt, és tanácstalanul meredt a kezében csüngő két ruhára. Az egyik egy piros, testhez simuló, rövid egyberuha volt, a másik egy gondosan összeállított szett, ami egy szintén elég kurta, fekete rakott szoknyából, színes harisnyából és pánt nélküli felsőből állt.

Végül eldobta a piros cuccot, és gyorsan belebújt a kezében maradt darabokba. Tudta, hogy már így is késésben van, hiszen pontosan kilencre beszélték meg – de már hozzászokhattak, hogy Cassie általában késett. Vállára kapta a táskáját, elzárta a zenét, majd kifele ellenőrizte, mindent eltett-e: mobil, cigi, pénztárca.

A nappaliba érve megpillantotta apját, aki a kanapén borozgatott. A hirtelen beállt csendet rövid gitárszóló majd egy férfiatlan „jaj” törte meg – Chris telefonja jelezte, hogy sms-e érkezett. Cassie kíváncsian figyelt, miközben magassarkúját próbálta a lábára erőltetni. Chris felnyitotta a mobilját, majd egyik szemöldöke egészen a szőke hajtövekig szaladt. Aztán egy pillanatnyi sokk után hatalmas vigyor terült el az arcán, egy kortyra lehúzta a maradék pohár bort, majd felpattant és ő is öltözködni kezdett.

- Hát te meg hova mész? - érdeklődött Cassie, miközben fejére húzta fekete férfikalapját.

- Az állomásra. Elvigyelek? - ajánlotta fel vidáman, mire lánya felnevetett.

- Nem kéne ilyen állapotban kocsiba ülnöd – dorgálta meg apját. - A West Balkánba megyek, kiteszel a vasútnál?

Chris röviden bólintott, majd átkarolta lányát, és a két Lennard együtt lépett ki az ajtón.

Alex idegesen álldogált a váró sarkában – abban, amelyik a lehető legtávolabb esett a bejárattól. Úgy érezte, legalább két órája várakozik már, pedig mindössze öt perccel ért oda háromnegyed előtt. A szíve kalapált, a vére száguldozott az ereiben, és fogalma sem volt, mit fog tenni ha Chris eljön – vagy ha nem jön el.

Alex teljesen meg tudta volna érteni, ha a férfi afféle gyerekes bosszútól vezérelve inkább otthon marad, elvégre Alex most körülbelül ugyanazt élte át, amit anno Chris; itt állt egyedül, azon töprengve, vajon a másik megjelenik-e egyáltalán. Eddig nem merült fel benne ennek a lehetősége, de most, az idegtépő várakozás közepette egyre valószínűbbnek érezte, hogy hülyét csinált magából. Negyed órája még biztos volt benne, hogy Chris eljön, de ahogy teltek a percek, elpárolgott az optimizmusa. Még az is eszébe jutott, hogy inkább visszafordul, de úgy döntött, ha már eljött, akár itt is alszik, de semmiképpen nem teszi meg ugyanazt, amit tizenöt éve; nem gondolja meg magát az utolsó pillanatban. Már nem volt ideje újabb tizenöt évet várni.

Úgy érezte, le kell ülnie, s megkönnyebbült sóhajjal dőlt hátra. Kicsit fázott, de most jólesett neki a hűvös fal érintése, lenyugtatta, visszarángatta a valóságba. A vasútállomás digitális órája ekkor 46-ra váltott, és Alex már nem tudta, mit higgyen. Behunyta a szemét, és elhatározta, hogy nem mozdul arról a padról, amíg Chris Lennard be nem sétál a vele szemben lévő ajtón.

Mindeközben a két Lennard még mindig a kocsiban ült. Chris padlógázzal süvített végig az utakon. Cassie felpakolta lábait a kesztyűtartóra, és harisnyás térdein dobolta a ritmust. Már csaknem egy órája rótták az utakat, és mindez idáig egyiküknek sem jutott eszébe, hogy várnak rájuk. Az egész úgy indult, hogy Chris meghívta Casst valami harapnivalóra, aminek papírjai most valahol a kocsi hátsóülésén szánkóztak. Ezután jöhetett a kocsikázás.

- Jé, már ennyi az idő? - eszmélt Cass, mire apja hirtelen megrántotta a kormányt, és bekanyarodott a sarkon. Egy pillanat múlva már a King's Cross előtt voltak. Chris nagy sóhajjal állította le a motort, Cassie pedig megigazította szétzilált frizuráját.

- Most menj, Alex már vár – búcsúzott vigyorogva apjától, aki felvont szemöldökkel, ugyancsak mosolyogva bámulta hirtelen távozó lányát, és nem akart belegondolni, Cassie honnan és mióta tudja a nagy titkot.

Ahogy besétált az állomásra, már bőven késésben, Alexet pillantotta meg az egyik padon. A hollóhajú férfi karba tett kézzel ült, és morcosan hunyorgott barátjára. Végül aztán nagy nehezen rávette magát, hogy felálljon, és a két régi szerető szemtől szembe került a váró közepén.

- Késtél – jegyezte meg Alex, mire Chris felnevetett.

- Te is. Majd' 15 évet – replikázta, mire a másik arca megenyhült.

- Elválok – folytatta Alex kis hatásszünet után, ami azzal telt, hogy egymást bámulták, és mindkettejük elméjében ugyanaz a nosztalgia szórta el csillagporát, felidézve bennük az elmúlt érintéseket és pillanatokat.

- Ez a tőmondatok éjszakája – vont vállat Chris. - Gyere, van egy üres lakásom. A lányom épp a tiéddel szórakozik valahol.

- Tudom – tette teljessé a képet Alex vigyorogva, majd Chris átkarolta, és szorosan egymás mellett sétáltak ki, hogy aztán eltűnjenek a Chevrolet sötétjében.

Mindeközben a másik Lennard, aki szintén késve érkezett a megbeszélt helyszínre, szinte futva rontott be a West Balkán ajtaján. Ma nem volt hatalmas parti, halk zene szólt, épp csak háttérzajként, odabent kisebb-nagyobb társaságok üldögéltek az asztaloknál, elterülve a kényelmes fotelekben és kanapékon. A másik helyiségben táncoltak páran, de jórészt csak össze-összebújó párocskák; Cassie ezekre ügyet sem vetett, célirányosan indult a kedvenc asztalukhoz, ahol már ott ült Riley és Nathaniel, valamint Effy is, aki Ben ölében foglalt helyet.

- Bocs a késésért – vágódott le a kanapéra, titokzatos vigyort villantva Effyre, jelezve, hogy fontos mondanivalója van, amit nem akar a nagy társaság előtt bejelenteni. Majd végignézett a srácokon, és ekkor feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. – Hé! – szólalt meg szemöldökét felvonva. – Hogy is hívják…

- Eric – segítette ki Nathaniel.

- Tudom! – vágta rá Cass. – Még itt sincs? Ekkora bunkót!

- Cass - vette át a szót vigyorogva Riley – egy órát késtél...

- Így van, már mindjárt tíz – pillantott látványosan az órájára Nathaniel -, a TV-maci már rég elment aludni, úgyhogy Ericnek is otthon volt a helye – mosolygott negédesen.

- Mit mondtatok neki? - kérdezte Cassie gyanakodva, miközben helyet foglalt Nathaniel mellett, aki nem igazán igyekezett túl sok helyet biztosítani.

- Csak az igazat! Csakis a színtiszta igazat! - visított Effy, miközben jobb kezét a szívére tette, a balt pedig felemelte. A sok mozgás közben kis híján lecsúszott Benről, de a férfi nevetve megtartotta, és ismét egyensúlyba helyezte.

- Azt, hogy őrülten belém vagy zúgva, úgyhogy nem érsz rá vele foglalkozni – suttogta Cassie fülébe Nathaniel úgy, hogy a többiek ne hallják. A lányt megcsapja az alkoholgőz, ami barátja szájából távozott, úgyhogy megragadta a fiú előtt heverő félig üres poharat, és egy egy húzásra kiitta a tartalmát.

Miközben Riley, Nath és Cassie egymást szórakoztatták, és kérték ki az újabb és újabb italokat, Ben és Effy teljesen egymásba merültek. A maradék Little Stars rajtuk szórakozott, amint hol szerelmes szavakat suttognak egymásnak, hol pedig hosszú csókot váltanak. Cassie felpakolta a lábait az asztalra, és kacagva próbált ellenállni Nathaniel művi csábításának úgy, hogy az alkohol a megfelelő helyen maradjon: a pohárban és benne.

Nem tehetett róla, de imádott játszani a fiúval; az utolsó pillanatban elhajolt az egyébként áhított csókok elől, mindig csak egy bizonyos határig engedte a srác kezét vándorolni. Tudta viszont, hogy Nathnek ugyanúgy bejön ez a játék, mint neki – a vadász és a préda állandóan cserélgették a szerepeket, és már nem lehetett megmondani, melyikük melyik.

Amikor már érezte, hogy gyengül az ellenállása, szeretett volna engedni a fiúnak, ezzel elveszítve – és mégis megnyerve – játékukat, egy kegyetlen, bájos mosollyal ajándékozta meg a szőkét, majd felpattant mellőle, és közölte, hogy márpedig neki most kell kimennie a mosdóba. Csak a szemével jelzett Effynek, aki széles karcsapásokkal, kissé megbillenve ugrott fel, és lelkesen kijelentette, hogy elkíséri, hátha meg kell védeni barátnőjét valamilyen rá váró veszélytől. Botladozva kiegyensúlyozott a társaság lábait átlépve, a fejét csóváló, vigyorgó Ben segítségével.

A mosdóba belépve Cass egyenesen a tükörhöz sietett, hogy megigazítsa sminkjét, és felkészüljön a rájuk váró éjszakára. Már egyáltalán nem bánta, hogy Eric, vagy akárhogy is hívják, nem jött el – a szeme előtt már csak Nathaniel képe lebegett, és hiába döntötte el, hogy többet szeretne a fiútól a rendszerré vált dugóesteknél, ismerte már magát annyira, hogy nem tud majd nemet mondani másnak.

A mögötte belépő Effy rögtön a nyakába vetette magát, aminek következtében Cass majdnem kibökte a szemét a szempillaspiráljával. Szitkozódva, de azért nevetve ölelte át kicsit már spicces barátnőjét, majd eltolta magától, hogy ellenőrizze, figyel-e rá a lány.

- Tudod te, hol van most az apád? – kérdezte mindentudó vigyorral.

- Nem – rázta meg a fejét Effy tágra nyílt szemekkel, és kislányos, naiv tekintete láttán Cassie-nek megint nevetnie kellett.

- Az enyémmel – kiáltotta, lesve barátnője reakcióját.

Effy száját egy meglepett sikkantás hagyta el, majd egy hosszabb sikítás. Cass befogott füllel várta, hogy elmúljon az átmeneti roham, aztán részletesen elmesélte, mit látott és hallott Christől az este folyamán. Kitárgyalták az eseményeket, aztán arról beszélgettek, hogy vajon mi lesz ezután – egyikük sem tudta, hogyan alakul majd az életük, ha esetleg Alex és Chris kibékülnek, de nem aggódtak. Volt idejük hozzászokni a gondolathoz, így csak izgatott várakozással, kíváncsian találgatták, milyen sors vár a Lowell- és a Lennard-családra.

Mindeközben a két felelősségteljes apuka Chris nappalijában ült, és egymásra mosolyogva borozgatott. Hosszú percekig egyikük sem szólalt meg, csak hitetlenkedve bámulták egymást, agyukat pedig elfedte a nosztalgia sűrű köde. Lassan kortyolgatták italaikat, mintha attól tartanának, hogy mikor kiürül a pohár, megszűnik a pillanat, és nekik menniük kell ismét két különböző irányba.

- Hallottad, hogy Danny és Emily egymásra találtak? - kérdezte végül Chris halkan, miközben szája sarkában furcsa mosoly bujkált.

- Komolyan? Nem semmi... kellett vagy tizenöt év, hogy eszükbe jusson a másik – válaszolt Alex, mire barátja felnevetett, lehúzta a maradék bort, majd a konyhába ment, hogy újat bontson. Mire beért, már Alex pohara is üres volt. Töltött mindkettejüknek, majd visszaült a kanapéra.

- Na és Mitch? Nagyon rég nem hallottam felőle...

- Mitch vonata vakvágányra tért – felelte elgondolkozva Chris. - Anglia nem nekik való hely, és Bubble is nekiszalad a korlátainak, pedig tudod, hogy ő azt nem bírja. - Alex lustán bólintott, majd megint szünet következett. A csend betelepedett közéjük, befészkelte magát a kanapé ráncaiba, a függöny gyűrődésébe és a zöld borosüveg vastag fala közé.

Na és veled mi van? Azon túl persze, hogy elválsz – vigyorgott Chris.

Alex elmosolyodott és vállat vont. Még mindig nem hitte el, hogy ez tényleg megtörténik velük, hogy amit lát, az tényleg van, és nem csak valami ócska illúzió, egy álom, ami kicsúszik a kezei közül, minél görcsösebben próbál belekapaszkodni. Ezért nem is próbálkozott vele, csak hátradőlt a kanapén, nézte Christ, és hagyta, hogy megtörténjen vele az élet.

- Fesztivált szervezek – felelte végül. – Talán a menedzseretek már mondta.

- Hallottuk, utolsó nap, nagyszínpad – vigyorgott Chris, majd hozzátette: - Pedig aggódtam, hogy Bent egyenesen kitiltod a fesztivál területéről.

- Eszembe jutott – morogta Alex. – De így is örülök, hogy Effy még szóba áll velem. Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de úgy tűnik, kénytelen leszek megbarátkozni az ízlésével.

- Lehet, hogy nem döntenél rosszul – felelte elgondolkodva Chris, miközben ismét a borosüvegért nyúlt. – Beszéltem Bennel. Szereti őt, Alex. Rákérdeztem, de mielőtt megszólalt volna, tudtam, hogy így van. Az emberek tekintete sosem hazudik – jegyezte meg, és mindentudó vigyorral Alex szemébe nézett. Még az olvasólámpa halvány derengésében is jól kivehető volt az a jól ismert pirulás a kisfiús tekintettel, és Chris, mint már oly sokszor, megint nem állta meg nevetés nélkül Alex reakcióját. Csak most jött rá, mennyire hiányzott neki ez a látvány ez elmúlt években.

- Gyere, körbevezetlek – állt fel hirtelen. Letette a poharat az asztalra, majd elindult a konyha felé. Alex kis késéssel követte. Lassan végigmentek a kis lakáson, a tágas fürdőn, Cassie szobáján. Chris mindenről sztorizgatott – a történetek legnagyobb része a kicsi Cassie-ről szólt. Alex mosolyogva hallgatta.

- Ez pedig a hálószoba – nyitotta ki az ajtót Chris. Alex nevetve lépett be előtte, tekintete elidőzött a hatalmas komódon és az íróasztalon, ahol kották tömkelege pihent, eltakarva a vékony kis laptopot.

- Gondolom, jó sokan megfordultak már itt – suttogta Alex, de Chris nem hagyta, hogy komolyra fordítsák a szót.

- Ja, már csak Susant kell felszednem, és az egész Lowell-család járt már az ágyamban – vágott vissza, mire Alex felnevetett.

- Remélem, Effy nem... - Alex egy ideig kereste a megfelelő szavakat, majd felhagyott vele, és inkább csendben maradt.

- Nem, ő csak részeg volt – vont vállat Chris. Alex vigyorogva megcsóválta a fejét, majd tekintete az éjjeliszekrényre és az azon lévő képre tévedt. Egy ezredmásodperc alatt leesett neki, hogy mikor készült a fotó, és szíve nagyot dobbant, mikor az agyáig is eljutott, hogy hol is van. Chris Lennard ágya mellett. Egy fél méterre attól a helytől, ahol most ő legszívesebben...

- Honnan veszed, hogy én is járni fogok az ágyadban? - kérdezte megjátszott gúnnyal, mire Chris elé lépett. Alig pár centi volt csak köztük, hol egymás szemét, hol egymás ajkát figyelték, és várták a sorsdöntő pillanatot, az apró bűbájt, ami közelebb engedi őket egymáshoz, ami engedélyt ad nekik az újabb csodára.

- Hmm... van egy kósza megérzésem – válaszolta újabb vállvonással Chris, majd mindketten felkacagtak, megérezve a simogató varázst.