A Paul Street Boys tagjai hatalmas tapsvihar közepette levonultak a színpadról, kezükben a maradék itallal, amit nem sikerült elfogyasztaniuk. Harmadjára tapsolták vissza őket, de már nem állt szándékukban visszamenni, az összes számot eljátszották, amivel készültek. Chris és Ben teljesen felpörögve, kissé már részegen dobták le magukat a backstage-ben, és egy újabb üveg bort nyitottak ki - lemezbemutató koncertturnéjuk utolsó állomása volt ez a dél-keleti kisváros, nem messze attól a falutól, ahol a Lowell-család lakott. Ben néha-néha elkalandozott, merengve mérlegelte, érdemes-e most taxiba pattannia, és meglátogatnia szerelmét, Chris pedig igyekezett annyit inni, hogy eszébe se jusson, hol van.

Ben fáradtan kapta le a pólóját, és félmeztelenül terült el - a földön. A szőke férfi odalépett hozzá, majd karját kinyújtva bizonytalanul felsegítette; és ekkor vette észre barátján a legújabb tetoválást.

- Hát ez? Nincs még elég? - kérdezte vigyorogva, rábökve az angyalmintára Ben mellkasán.

- Miért, nem tetszik? Most ez a kedvencem - felelte akadozó nyelvvel a férfi, majd leültette maga mellé Christ, hogy neki is elmesélje a tetoválás történetét.

Ben hatalmas beleéléssel magyarázott, hevesen gesztikulált, és és igyekezett Effyt nem nevén nevezni. Aztán az alkohol vagy a titoktartás megszegésének vágya – Ben sem tudta eldönteni, melyik – végül csak kirántotta szájából a lány nevét. Chris egy pillanatig fel sem fogta, milyen Effyről is van szó, aztán agyát hirtelen megrohanták az emlékképek. Azon a bizonyos koncerten történt, már tudta. Nem emlékezett szinte semmire, csak nagy körvonalakban, most azonban tisztán látta maga előtt a falnál összebújó, csókolózó párt.

- Azt mondtad, Effy? Effy Lowell? - kérdezte Chris összevont szemöldökkel, gyanúsan megnyomva a lány vezetéknevét. Ben vigyorogva bólintott egyet, de a következő pillanatban már arca eltorzult a fájdalomtól. Chris ökle villámháborút vívott Ben állkapcsával, aki nem igazán volt tisztában a casus bellivel. Az alkohol lezsibbasztotta a sérülést, és Ben magában, elkönyvelte, hogy másnap ez sokkal rosszabb lesz.

Chris lángoló tekintettel bámulta értetlenül pislogó, állát simogató barátját. Szó nélkül felállt, felkapott egy bontatlan üveg bort, majd távozott a kis helyiségből. Már elmúlt éjfél, és a hold ijesztően vörösnek tűnt Chris számára. Nagyot szippantott a hűvös levegőből, és úgy döntött, az lesz a legjobb, ha most hazamegy. Taxit hívott, és zúgó fejjel figyelte az imbolygó csillagos eget. Eldöntötte, hogy másnap mindent átgondol – hogy majd holnap eldönti, mi is a helyes lépés. Addig pedig maradt az egyetlen biztos pont: a borosüveg.

Effy nevetve szaladt fel a domboldalra, kacagása visszhangzott a hullámos vidéken. Riley szaladt utána, majd mihelyst beérte, ráugrott, és a földre terítette. Együtt gurultak le a lejtőn, majd szétvetett végtagokkal, szuszogva, vigyorogva érkeztek meg egy vízszintes részen. Hunyorogva bámulták a bárányfelhőkkel megszórt eget, míg légzésük normalizálódott, és szívük is felvette a megszokott ritmust.

- Annyira csodálatos ez a hely! - sóhajtott Effy, majd egy mozdulattal hasra fordult, és úgy pillantgatott a fiúra. - Cassék sajnálhatják, hogy nem jöttek velünk.

- Szerintem jobb elfoglaltságot is találtak – horkant fel Riley belegondolva, mit művelhetnek barátaik a sátorban. Vagy a tóparton, esetleg a nádasban, a játszótéren, az erdő szélén...

- Hé, Föld hívja Rileyt! - rázta meg a vállát Effy, majd nevetve terült el ismét a földön. - Az élet annyira szép! Talán megérte erre várni...

- Ejnye, mindjárt rád borul a rózsaszín masszás idill! Ez a Ben igazán tudhat valamit... rég nem láttunk ilyen boldognak.

- Ez a szerelem – eresztett meg egy vigyort Effy, és két szívdobbanás között felidézte Chris Lennard félmeztelen, zuhanyzóból kilépő alakját.

- Hé, elálmodoztál – szólt rá Riley, de nem bírta ki, hogy ne nevessen a lányon, aki elmebeteg mosollyal sóhajtozott a vándorló felhőket figyelve. A srác gyorsan előkapta kis digitális fényképezőgépét, és megörökítette a szerelmes tekintetet.

- Ne engem, a tájat – tiltakozott Effy, majd felpattant, és övtáskájából előhúzta üdítőjét. Riley még gyorsan kattintott párat, aztán megint letelepedett a földre törökülésben.

- Nem kajálunk?

- Nem – vágta rá Effy. – Most túrázunk – ugrált lelkesen, és egy ötévest megszégyenítő módon szaladt le az életveszélyesnek tűnő lejtőn. Riley a fejét csóválva nézett utána, aztán a tekintetét az égre emelve feltápászkodott, hogy kövesse barátját; majd ugyanazzal a lendülettel elvágódott, és hátsó felén szánkázva érte be Effyt. A lány az erdő felé fordulva álldogállt, a haját csavargatva.

- Szerinted itt vannak szarvasok?

- Honnan tudjam? – kérdezett vissza Riley. – Nézzük meg.

- Menjünk be? Nem fogunk eltévedni?

- Dehogyis, gyere. Keresünk a lelki békédnek egy szarvast – nevetett Riley, aztán már húzta is arra barátját.

Egymás mellett léptek be a fák közé, és ámuldozva figyelték a kiálló hatalmas gyökereket, a vastag, mohával borított törzseket, és a széles lombokat, amiken átcsúszik a napfény. Lassan haladtak beljebb a sűrű erdőben, és Effy úgy érezte magát, mint a tünde, aki entek közé tévedt. Már csak a szőke paróka és az íj hiányzott – bár azt bevallotta magának, hogy ijedtében halálos sikoly szaladna ki a száján, ha valamelyik fa egyszer csak morogva közölné vele, hogy burárumm.

Ahogy beljebb értek, az aljnövényzet kezdett ritkulni, és csak kiálló gyökerek és száraz ágak tarkították a talajt. A fény már nehezen hatolt át a leveleken, homályos derengésbe vonva az erdőt. Effy kezdte kissé feszélyezetten érezni magát, és egyre inkább zavarta a csend.

Aztán a hátán tompa nyomást érzett, és szíve kihagyott egy dobbanást. Halálra rémült az idegen tárgy érintésétől, ajkai szétnyíltak, és zihálva meredt maga elé. Nem mert a háta mögé nézni, hogy megtudja, vajon ki fogott rá fegyvert. Lepergett előtte az élete, és hiába kutatta tekintetével Rileyt, nem találta. Úgy érezte, végleg elveszett.

- Két hobbitot keresünk, nem láttátok? - kérdezte egy recsegő hang a lány mögül, majd kacagás hallatszott. Effy bosszúsan fordult hátra, és teljes erejéből rácsapott Nathaniel mellkasára.

- Te hülye idióta balfasz állat! - szidta a könnyeivel küszködve. - A frászt hoztad rám, te faszkalap!

Nathaniel csitítóan átölelte a lányt, és vigyorogva simította a nyakát, hogy megnyugodjon. Riley a fejét csóválta mosolyogva, Cassie pedig még mindig fulladozott a nevetéstől.

- Ez marhára nem volt vicces – szipogta dühösen Effy, arrébb lökve Nathanielt. – Halálfélelmem volt, tudod, milyen vagyok!

- Igen, tudom – nézett rá bocsánatkérően Nath, de a sajnálkozása nem sikerült túl meggyőzőre széles vigyora miatt.

- Egyébként hol a fenében vagyunk? – váltott témát a lány, miután körbenézett.

- Ne aggódj már annyit, mindjárt kiviszlek innen – csapott a vállára vidáman Nath, majd határozottan elindult előre, nyomában Rileyval. Cassie követte őket, de közben nem felejtette el Effy fülébe súgni.

- El ne hidd, lila gőze sincs neki sem.

- Hé – kapaszkodott bele barátnőjébe Effy – és titeket ez egyáltalán nem zavar? Mi van, ha beesteledik? Vagy ha ez magánterület, és nem is szabadna itt lennünk? Vagy ha…

- Ha jönnek a fekete csuklyás pszichopata sorozatgyilkosok, a veszett medvék, a lombsuhogtató gonosz szellemek és a habzó szájú zombik? – fejezte be a mondatot kacagva Cass. – Majd odadobunk nekik téged, és amíg megesznek, mi elszaladunk.

Effy sértődötten elhúzta a száját, de nem felelt, csendben követte a társaságot. Tudta, hogy nevetséges az örökös aggodalmaskodás, de ő már csak ilyen volt; és a többieknek is be kellett látniuk, hogy sokszor ez az idegesítő tulajdonsága húzta ki őket a bajból. Ő általában betartotta a szabályokat – hacsak a Little Stars rá nem vette az ellenkezőjére, ami elég gyakran előfordult. A kis csapatnak néha elképesztően őrült ötletei támadtak, és bár az ember nem is gondolná, ezek többsége Rileytól származott. Talán az édesanyja vére tette, de szerencsére apjától is örökölt valamit: ha rosszul sült el a dolog, általában ő volt az, aki végül megoldotta a helyzetet. Őrültségben Cassie kapta az ezüstérmet, és övé volt a tiszt, hogy Effyt rávegye, tartson velük. Nathanielt szimplán csak nem érdekelte semmi; vállat vont, és rábólintott bármire, amit kitaláltak.

Valami különös véletlen során Nathaniel tényleg hamar kivezette a csapatot a fák sűrűjéből. A nap már kezdett eltűnni a hegyek mögött, és vörösre festette az ég alját – és Effy nagyon remélte, hogy nem azért, mert vért öntöttek az éjjel.

- Na menjünk és kajáljunk valamit – vetette fel Riley, és ötletét heves bólogatás fogadta. Viccelődve, egymást lökdösve és piszkálva tértek vissza a tópartra a sátrukhoz.

Chris másnap reggel úgy érezte magát, mintha kifacsarták volna, mint egy mosogatórongyot. Az első gondolata az volt, hogy még soha nem álmodott ekkora hülyeséget, és átkozta azt az utolsó üveg bort. Aztán eszébe jutott, miért is bontotta fel, és gondterhelten a tenyerébe támasztva a homlokát elkönyvelte, hogy amit álmodott, az úgy tűnik, tényleg van; valóban az az Effy és az a Ben jöttek össze, akiket ő ismert.

A napja nagy részét azzal töltötte, hogy igyekezett nem gondolni rájuk. Átnézte az asztalán heverő dalkezdeményeket, egyet megpróbált folytatni, de semmire sem jutott vele. Megpróbált ebédet főzni magának, ami józanul és problémamentesen sem szokott sikerülni, így viszont katasztrofális eredményt produkált, végül kínjában a Paul Street Boys honlapján kószált, rajongói kommenteket olvasott, amikből egy szót sem fogott fel, és válaszolt a kérdésekre. Amikor már az ötödik embernek írta meg, hogy igen, az egy hónap múlva esedékes koncert tényleg annyira pofátlanul drága, amennyiért hirdetik, és nem, nekik nincs beleszólásuk ebbe, unottan bezárta az oldalt.

Nézegette egy darabig a beállított háttérképet; a tavalyi nyaralás alkalmával készült fotót, amikor – mint már előtte oly’ sokszor – Effy is velük tartott. Egy arra járó helyi lakost kértek meg, hogy fényképezze le őket, ő állt középen, átkarolva a két lányt, mögöttük pedig a hatalmas vízesés, ami körül addig-addig szórakoztak, míg teljesen elázva tértek vissza a hotelba. Chris elgondolkodva bámulta a képernyőn vigyorgó Effyt. Szinte saját lányaként tekintett rá, már majdnem náluk is lakott, persze, hogy legalább annyira aggódott érte, mintha Cassie-vel történt volna ugyanez. A fejét csóválva kikapcsolta a gépet, eldöntve, hogy nem hagyhatja ezt annyiban.

Villámgyorsan lezuhanyozott, felöltözött, s közben a lehetőségeit mérlegelte. Dühös volt Benre és féltette Effyt, de nem tudta, mit tehetne. Elgondolkodva bűvölte mobilját, majd kibámult az ablakon a messzeségbe, hátha valaki onnan küldi a megoldást. Eszébe jutott valami, ami Effy szempontjából talán a lehető legrosszabb ötlet volt, de ő maga gyorsan elhallgattatta a lelkiismeretét. A telefonjáért nyúlt, de a mozdulat közben meggondolta magát, és irányt változtatott, a kocsikulcsot kapva fel az asztalról. Tekintete ekkor az órára tévedt, és Chris döbbenten konstatálta, hogy már este nyolcat mutat. Fogalma sem volt róla, mennyi az idő, de úgy vélte, mindegy is; ez most nem várhat.

Körülnézett, mire lehet még szüksége, de agyának fogaskerekei még nem indultak be igazán. Hagyott egy üzenetet Cassie-nek, akiről fogalma sem volt, merre járhat, bár rémlett neki, hogy elengedte valahová, majd kabátját magára kapva még egyszer átgondolta, biztosan szükség van-e erre a lépésre. Miután meggyőzte magát, hogy tényleg nem tehet mást, becsapta maga után az ajtót, és kényelmesen lesétált a kocsihoz.

Nem tehetett róla, de eközben előbújt belőle a régi önmaga, elnyomva az aggódó apuka-Christ; gonosz félmosoly ült ki az arcára, amikor elképzelte, milyen képet fog vágni Alex, amikor tizenöt év után becsönget hozzájuk.

Már alkonyodott, mikor elindult. Mosolyogva vezetett, miközben a lejátszóból egy régi The Skunk Skins koncert felvétele szólt. Dudálva előzgette a kamionokat, majd sportkocsijával kacagva hagyta le őket. Csaknem egy óra is eltelt, mikor a csendes kisváros határába ért. Itt már lelassított, hiszen az utcán még jó pár gyerek szaladgált, pedig már alig lehetett látni, csupán a hatalmas lámpák égtek, mesterséges fénybe vonva a túlságosan is idilli környéket.

Chris lefordult egy kis utcába, majd leparkolt a családi furgon mellé. Legutóbb vagy tíz éve járt itt, amikor Cassie vendégségben volt a Lowell családnál, és az ő feladata volt, hogy elvigye az apás hétvégére a nagyvárosba. Elfordította a kulcsot, és még pár percig ült az éjjeli lámpa fényében. Hogy erőt gyűjtött-e, vagy csak egy kis hatásszünetet várt, nem tudta. Végül csak összeszedte magát, becsapta a kocsi ajtaját, majd egy nagy levegő után bekopogtatott a Lowell házba.

- Effy, add már ide azt a bort! Majdnem a felét te ittad meg! - méltatlankodott Cassie, majd kivette barátnője kezéből az üveget, lassan meghúzta, és továbbadta Nathanielnek. Ezután lustán rágyújtott, és egyik lábát belemártotta a hűs vízbe.

- El sem hiszem, hogy elmúlt tizenegy, és még mindig ilyen hőség van – fújtatott Nath, és egy mozdulattal megszabadult pólójától. Cassie kacér mosollyal figyelte, amint immár félmeztelen barátja mellé telepszik a mólóra.

- Ugye legalább addig kibírjátok, míg mi is itt vagyunk? – kérdezte Riley csukott szemmel, elterülve, miközben lassan, élvezettel fújta ki a füstöt.

- Te mindjárt elalszol, Effyt meg nem zavarja – válaszolt Nath, miután megszerezte az üveget, és jó nagyot kortyolt belőle.

- Mit látsz, mit látsz? – könyökölt fel Cass barátnője felé fordulva, aki álmodozva figyelt egy meghatározhatatlan pontot a távolban.

- Masírozó keretlegényeket a horizonton – sóhajtotta. – Az egyik kopasz, a másik szőke…

- Fürödjünk meztelenül a tóban – vágott a szavába Riley, ezzel kizökkentve a társaságot a csendes merengésből.

- Mi van? – rázta meg a fejét Effy, ráfókuszálva a mellette felülő srácra.

- Oké – pattant fel Cassie, majd a többieket meg sem várva már le is kapta felsőjét, és egy lépéssel kibújt a szoknyájából. Hagyta, hogy Nathaniel tekintete végigfusson a testén, hosszasan elidőzve a fontosabb részleteknél, majd fehérneműjét hátrahagyva egy ugrással belevetette magát a mólóról a tó hűs vizébe.

Bármennyire igyekezett elkerülni, Christ azonnal elfogta az idegesség, amint tudatosult benne, mire készül. Itt állt a volt legjobb barátja, a volt legnagyobb szerelme háza előtt, és tizenöt év után először beszél vele ismét. Ez idő alatt csak néhányszor látták egymást, ha kénytelen volt Cassie-ért eljönni, de mindig igyekezett elkerülni a férfit. Persze előfordult, hogy képtelen volt ellenállni a kísértésnek, benézett Alex koncertjeire, és a lemezét is megvette – még a megjelenés napján. Nem tudta, jó döntés volt-e idejönnie, de már nem is érdekelte, kíváncsisággal vegyes izgalommal várta, hogy nyíljon az ajtó. Csak ekkor jutott eszébe, hogy Susanról teljesen megfeledkezett – őszintén remélte, hogy a nő nincs itthon, vagy legalábbis nem ő fogadja majd.

Úgy érezte, órák teltek el, míg végre lépéseket hallott odabentről, és bosszankodva vette tudomásul, hogy a szíve úgy dörömböl a bordái mögött, mintha ki akarna törni börtönéből; mély levegőt vett, majd egy gyors mozdulattal lesimította szőke fürtjeit, miközben megszidta magát ostoba viselkedéséért. Arra gondolt, még akár el is futhatna, mint egy ijedt tizenéves, elfelejthetné az egészet, és megoldaná másképp Effy és Ben problémáját – aztán úgy döntött, illene negyvenöt évéhez méltó módon viselkednie. Ő csak azért jött, hogy Effyről beszéljen Alexszel, mint apa az apával. Semmi több.

Aztán az ajtó résnyire kinyílt, ami hidegzuhanyként érte Christ, és visszarántotta a valóságba. Alex felvont szemöldökkel, résnyire nyílt ajkakkal bámult rá bentről: úgy nézett ki, mint aki nem hisz a szemének – és valószínűleg így is volt. Pár pillanatig némán meredtek egymásra, majd Chris megengedett egy mosolyt, aminek hatására Alex fülig pirult.

- Mit keresel itt? - suttogta Alex, miközben zavartan beletúrt a hajába. Chris még gyönyörködött benne egy kicsit, majd lazán az ajtófélfának dőlt.

- Beszélnünk kell. Effyről van szó – mondta ki a varázsigét, aminek hatására az ajtó kinyílt, és Alex arcára aggodalom és idegesség kúszott.

- Ugye nem történt semmi baj? - Chris megrázta a fejét. Szó nélkül besétált Alex mellett, és körbenézett a lakásban. Lassan a nappali felé sétált, majd helyet foglalt a kanapén. Alex eközben még mindig nem volt biztos benne, hogy nem álmodik – de azért becsukta az ajtót, és követte régi ismerősét.

- Susan nincs itthon? - fogta csevegőre Chris, és most Alexen volt a fejrázás sora. Megint befurakodott közéjük a csend; a múlt zavart, forró párája, és az egymás nélkül töltött idő hideg borzongása. Úgy fürkészték egymást, mintha el sem hinnék, hogy ez velük történik. Mintha képtelenség volna, hogy ők ismét egy szobába kerüljenek, beszélgessenek, szégyenkezés és megbánás nélkül egymás szemébe nézzenek.

- Nos, mi van Effyvel? - kezdte Alex, miután megköszörülte kiszáradt torkát.

- Tessék? – kérdezett vissza Chris, majd magához tért. – Ja, igen. – Tudta, hogy ha értelmesen akarnak beszélni, talán jobb, ha nem néznek egymásra, de képtelen volt levenni a szemét Alexről. Annyi emlék tört rá, hogy beleszédült, és hirtelen annyi mindent mondott volna sokkal szívesebben, mint amiért jött. Kényszerítette magát, hogy koncentráljon, belekapaszkodott Effy és Ben képébe, s tekintetével inkább az előtte lévő dohányzóasztalkát kezdte fürkészni.

- Nem tudom, mennyit tudsz a lányod magánéletéről – kezdett bele óvatosan. – Ő… összejött valakivel.

Alex felvonta a szemöldökét. Kicsit meglepődött, de még mindig Chris megjelenésének hatása alatt állt, így nem igazán jutottak el a férfi szavai az agyáig.

- Nem mondta – jegyezte meg, és hangjára Chris felpillantott. Tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, Alex pedig őszintén remélte, hogy nem pirult el megint.

- Ez persze nem lenne probléma – folytatta gyorsan Chris, visszatérve az asztallap tanulmányozásához –, de nem éppen egy hozzá illő pasit fogott ki. Érdemes lenne odafigyelned rá.

- Odafigyelek – csattant fel Alex. – Ne idegesíts, beszélj világosan!

- Sokkal idősebb nála az illető…

- Chris! – a férfi felnézett Alex aggodalmas, türelmetlen hangjára, de már kezdte elfelejteni, miért is sietett ide annyira. Sokkal inkább lekötötte az az érzés, amit az váltott ki belőle, hogy Alex a nevén szólította. Dühös lett saját magára, legszívesebben falba verte volna a fejét, hogy felébredjen végre. Felpattant a kanapéról, és tehetetlenül széttárta a karjait.

- Ben, Ben az, és azért jöttem, hogy tegyél valamit! Nem hagyhatod, nem engedheted, hogy ők együtt legyenek!

Alex ebben a percben megfeledkezett Chrisről. Teste szinte remegett a dühtől, izmai megfeszültek, tekintete elborult. Nem szólt semmit, csak az előszobába rohant, és elkezdte felvenni a cipőjét. Chris zavartan követte.

- Mire készülsz? - kérdezte, miközben becsukta maguk mögött az ajtót, ugyanis Alex már a kocsinál járt.

- A tónál vannak. Ben és Effy, a kurva életbe! Én meg elengedtem! Hogy lehettem ekkora balfasz...? Én megölöm, annyi szent! - ordította, és hatalmasat rúgott a kocsi ajtajába, amikor rájött, hogy nincs nála a kulcs.

- Elviszlek – közölte egyszerűen Chris, mire Alex rápillantott. Szemében egy pillanatra melegség csillant, de aztán csak keményen biccentett, és beszállt a sportkocsiba.

Az úton egy szót sem szóltak, némán hallgatták a nosztalgia-rádiót. Chris kapkodva vezetett, nagy mozdulatokkal kerülte ki az előttük vánszorgó kamionokat, míg Alex a lehúzott ablakon könyökölt, és meredt maga elé. Figyelte az elsuhanó csíkokat, amiket megvilágított a kocsi lámpája, a kísérteties, sötét tájat, a magas fákat, és a lassan feltűnő tavat, aminek felületén holdsugarak remegtek.

Chris leparkolt egy füves területen, behúzta a kéziféket, majd megvárta, míg Alex is kiszáll, és lezárta a kocsit. Lassan, merengve követte a csaknem rohanó férfit. A tóparton érte utol, ahol Alex döbbenten fékezett le, és nézte a négy ugráló, egymást lökdöső, nevetgélő fiatalt.

- Effy! – ordított a lányának, mire az alakok megdermedtek, és egyikük elkezdett kifelé úszni.

- Mi a faszt keresel itt? – kérdezte dühösen a lány, amikor közelebb ért, majd megpillantotta a frontvonaltól bölcsen távol maradó Christ is. – Chris, te… Mi a fene történt? Meghalt valaki?

Cassie-ék ekkor érték be Effyt, és Alex már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor Chris megelőzte.
- Hé, te mit keresel itt? Elengedtelek?

- Igen – vágta rá Cass sértődötten.

- Kár volt! Gyere ki azonnal, hazamegyünk!

- Oké – vont vállat a lány, majd belekapaszkodott a lépcsőbe és felhúzta magát, így derékig kiemelkedett a vízből.

- Basszus, te meztelen vagy! – nyögte hitetlenkedve Chris – Menj vissza, menj vissza! Tűnés vissza a vízbe! – Cassie megértő mosollyal visszaereszkedett a tóba, de azért kicsit távolabb húzódott Nathanieltől.

- Engem nem érdekel, rajtad mi van – jelentette ki Alex remegve az elfojtott dühtől – Te azonnal velem jössz, és beszámolsz róla, miért mástól kell megtudnom, hogy egy harmincöt éves férfi dugja a lányomat!

- Apa...! - méltatlankodott Effy elcsukló hangon. Hát ennyi volt a titkának, lebukott. Az alkohol mintha elpárolgott volna szervezetéből, túlságosan józannak érezte magát, és csodálkozott, hogy hirtelen ránehezedő gondjai nem nyomták a víz alá.

- Fogd be a szád és gyere ki azonnal! - Alex ordítása visszhangzott a hegyekben. És mikor a megszeppent ifjúság azt hitte, rosszabb már nem lehet, Alex észrevette a parton árválkodó üres üvegeket. - Ti ittatok?! És így mentetek vízbe?!

Az ez után következő, percekig tartó szidalmakat és bosszankodást a Little Stars legalább annyira zavartan hallgatta, mint Chris – akit csupán az zavart, hogy Nathaniel lélegzett. Effy szeméből közben könnyek indultak útnak, hogy aztán jelentéktelen cseppé váljanak a tóban.

- Kifelé! - fejezte be Alex, mire Effy elindult a csúszós létra felé. Chris a tajtékzó Alexre pillantott, aki csak állt, kinyújtott karjával a kocsi felé mutatott, ajkait pedig olyan erővel préselte össze, hogy fehérebbek lettek, mint a hold halvány derengése.

Chris nem nézte tétlenül, ahogy a zokogó Effy kimászik a vízből. Odaszaladt a partra, felkapott egy törölközőt, és kifeszítette maga elé. A kiérkező, didergő lány odalépett szőke hercege elé, kezeit felemelte, és hagyta, hogy a férfi átölelje, bebugyolálva a száraz anyaggal. A hideg-kék szemek most megnyugtatták, és Effy hálásan borult Chris vállára.